Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Farkas András: Óda
Egyetlen Hazám! Ha jelened Nem is lehet, Múltadban a fény világít És sorsodnak Rettenetes éjszakáit A jövő reménye szövi át. Egyszer csak megért a világ, Meglátja a dolgos napok Szent izzadását és az Isten, Aki mindennek célt adott, Megjutalmazza a szenvedést. Életed csoda. Az egész Magyar földön úgy ül a sors, mint egy álom Az estébe hulló szivárványon. És mégis valóság, szent hiedelmek, Hitek tartják meg bennünk a lelket... Hajnalban és szürkületben, Józanon, vagy szédületben, Átérezve minden sebedet, Elimádkozom sokszor csendesen: Neked csak boldog jövőd lehet! Egyre várom a hajnalt, lesem Az alkonyati csodaszarvasok Hátán megjelenő sudár Iramot, az előszürődő fénysugárt, Amikből biztosan olvashatok: Leszünk mi nagyok, magyarok! Mit is tudnék én mondani Rólad? Szeretném felfogni két karomba Minden porcikádat s becéző szókat Mondani Hozzád - én, mesék bolondja! Tengerbe füröszteném a fejed És akkor lenne habzó tengered... Elvinnélek tengeren túlra, Onnan visszajönnénk, és újra-újra Másfelé mennék Veled... Dallal záporoznánk az eget, De visszatérnénk, Mert a Duna-Tisza tájon,
