Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 2. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Hinni vagy nem hinni?
/ ííurawski 11 Incjäolna /lém Nincs ádázabb állapot a tagadásnál, a nihil érzésénél. Földi élete során ki ne érkezett volna el olyan fordulóponthoz, amikor úgy érezte, az egésznek semmi értelme, teljesen fölösleges innen tovább folytatnia, mert minden kísérlete hiábavaló. Igen komoly krízisállapot az ilyen. Ki-ki vérmérséklete és műveltsége szerint reagál rá, mondjuk, ám mindezt megélni rendkívül kritikus; van, akinek pedig tragikus végkifejletet hoz. Nem az a baj, hogy életünk során többször is megélünk efféle helyzeteket, hanem hogy nem találunk - mert nem is keresünk - megfelelő megoldást az ilyenkor felmerülő kétségeinkre. Az átlagember problémamegoldó taktikája egyfajta struccpolitika: minden elöl meghátrálni, minden nehéz helyzet elől elbújni, magát soha ki nem adni, semmiféle harcba nem bocsátkozni, sebeket nem szenvedni, csak túlélni - mindenáron, bármilyen áron. Ez a viselkedésmodell nem csak úgy spontán a génekből fakad, hanem „komoly nevelőmunka”, azaz lélektorzító terrorsorozat (családi vagy társadalmi) eredménye. Lényege a tagadás, mely — mint tudjuk - nem isteni, nem is emberi, hanem sátáni eredetű. Aki hisz magában, az másokban is hisz, mindenekelőtt pedig a Mindenható jóságos türelmében, figyelmében és segítségében hisz. Aki mindezt tagadja, az ezt az egész sort tagadja. S ha végigtekintünk ezen az egyszerű szekvencián, mindjárt rájöhetünk, hogy voltaképpen semmiben sem hisz. (A pénzben, anyagi boldogulásban való hit egyfajta görcsös kapaszkodó gesztus annak részéről, aki műveli: nagyon szeretne hinni valamiben, és a keze ügyébe eső legkézzelfoghatóbb dologba kapaszkodik bele, melyet ráadásul szilárdnak vél. Gondoljunk bele viszont, mennyire könnyen elveszíthető dologról van szó, hiszen a pénz is, a szerencse is a világ legforgandóbb dolga: ma az egyiknél van, holnap a másiknál. Tehát a pénz-hit, pénz-kultusz a legingatagabb hit a világon - nincs eszmei tartalma.) Mikor a hitről kérdeznek, mindig egyszerű, hétköznapi dolgok jutnak az eszembe, jóllehet valójában elvont fogalmakkal van dolgunk. Legelőször is induljunk ki a tagadásból. Miből is fakad? A kétségből, az elvesztett ősbizalomból, melyet szüléink, környezetünk, a társadalom, vagy csak úgy általában a valós világ iránt korábban éreztünk. Hirtelen úgy tűnik, nincsen semmiféle fogódzó, szilárd dolog, mely erősséget, bizonyosságot nyújthatna. Oka: egy konkrét dolognak az elvesztése, amiben korábban hittünk. Összedőlt a gyermeki hitvilág, a babaház, a homokvár - kezdő hitünk alapjai ugyanis többnyire ennyire kezdetlegesek és bizonytalanok. Ezért a teremtést vádolni botorság, ezt mindenki tudja. Miért is? Mert homokvárainkat, légvárainkat mi magunk építettük fel, nem Isten. Hittünk valamiben, ami, mint minden földi teremtmény, azért omlott össze, mert omlékony földi anyagból tákoltatott össze. Más dolog, mikor „eleve hitetlenekkel”, azaz olyanokkal van dolgunk, akik soha nem hittek Istenben. Nekik nem nyújtott megfelelő támaszt ebben a család, illetve túlságosan is kisajátította őket a társadalom: nekik a nem-hitet, azaz a tagadást tanították meg. Hogy a XX. század második felének (sőt világviszonylatban talán az egész XX. századnak) miért volt annyira fontos maga a tagadás, azt ma még nem tudni pontosan. Az elmúlt évszázad a nagy tagadók, azaz nagy nihilisták sorát adta a világnak. Ezek az emberek egymástól függetlenül ugyanazon a sátáni művön dolgoztak: úgy akartak érvényesülni, hogy másokat mindenüktől megfosztottak, mindössze egyetlen dolgot voltak képesek „megalkotni”: a borzalmasabbnál borzalmasabb diktatúrákat. 68 X. évfolyam 2. szám - 2000 február
