Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 2. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Hinni vagy nem hinni?
Sokan illetik elítélő kifejezésekkel azokat, akik nem hisznek Istenben. Számomra viszont olyanok ők, akiknek még nem volt Isten-élményük, nem tudtak ráhangolódni valamire, ami előttük ismeretlen. Mint a zenei élményre vagy a humorra nem fogékony ember, értetlenül állnak a zenével vagy a humorral szemközt és nem értik, a többi ember ezen „mit eszik”. Akinek nem volt áhitatos lelkű édesanyja, nagymamája, vagy más rokona, aki ezt ösztönösen, kedvesen és magától értetődő természetességgel továbbadta volna neki, az nehezebben ismerkedik meg a transzcendentális élmények világával. A lélek ugyanis nem pragmatikus. Nem kézzelfogható dolgok sokaságával zsúfolható tele, hanem az emelkedett érzések színhelye. Nap mint nap csupa olyan dolog játszódik le benne, ami tudományosan, egzakt formában nem magyarázható. Teljesen fölösleges dolog éppen ezért tudományos magyarázatokat keresni a lélek számára. A világ keletkezésének titkát senki nem tudhatja, csupán találgathat. Még számítógépes módszerrel, a legrafináltabb technikai módszerrel sem lehet visszajutni a teremtés pillanatához. Ezt a titkot magának őrzi Isten. (Mi is lenne, ha a földi életében folyton csak csetlő-botló, tökéletlenkedő ember ebbe is bepillantást kaphatna? Egyből összerontaná az egészet, ahogyan ismerjük, valami csínyre akarná használni, a maga hasznára, amitől minden tönkremenne.) A ’hinni vagy nem hinni’ kérdést valamilyen formában mindenki fontosnak tartja. A világ nagy tévedései közé tartozott az a hiábavaló törekvés, hogy a két nézet képviselői egymást mindenáron meg akarták győzni - mindig csak a saját igazukról. Többnyire erőszakos módszerekkel: a vallás betiltásával vagy erőszakos hittérítéssel. Egyik módszert sem tekinthetjük helyesnek, hiszen a lelkiismereti szabadság minden ember elemi joga. Mindenki maga döntheti el, melyik oldalra áll, kinek hisz. Ami ez ellen történik, az alapvetően elhibázott törekvés lehet csupán. Azt azonban mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy aki prekoncepciókra építve, azaz mesterséges kiindulópontot kreálva próbál másokra hatni, az eleve elvetélt dologgal kísérletezik. Isten nem egyszerre hív el bennünket a megismerésre, hanem mindenkinek megadja a módot, hogy a maga lehetőségei szerint, és a maga tempójában haladjon felé. Nem a megtett út mennyisége, kanyargóssága, vagy egyéb szempont számít, hanem az, hogy végül mindnyájan - pozitív beállítottság esetében - a tagadás felől az igenlés felé haladunk. Az igenlés pedig, isteni eredetű lévén, jó irányba fog elvinni mindnyájunkat. A „nem szeretem”, „nem akarom”, „nem fogadom el” attitűd gyermekkori hisztijeinkre emlékeztet, a dackorszak gyermekes megnyilvánulásaira. Volt, akit egy békés természetű felnőtt segített hozzá a lehiggadáshoz, másokat az, hogy egyszerűen rájuk hagyták, színleg figyelembe se vették a „nagyjelenetet”, melyről valljuk meg, igen kínos a felnőtt résztvevők számára. Akiben viszont ezt erőszakkal elfojtották, abból nehéz természetű felnőtt lesz: soha nem akarja elfogadni a mások döntéseit, különösen nem a „felülről jövő” akaratot, a főnöki, szülői, politikai döntéseket, és örökös harciaskodásra ítéltetik, ő lesz az örök kekec. Néhai kollégám, dr. Farkas András szinte félve írta le: neki személyes Istenélménye van. Mindezt azért, mert a dogmatikában jártas hajdani diák tudta, sejtette: az egyház ezért el fogja ítélni. Nos, e sorok írója az elhunythoz csatlakozik. Nekem is van személyes Isten-élményem, de ezért nem tartozom bocsánatkéréssel sem a hitetlenek, sem az egyházi fanatikusok irányában. Aki ugyanis ugyanezt nem tapasztalta meg, annak nem áll jogában tagadni a mások által megélt élményeket. Különösen azért nem, mert tagadni — mint tudjuk - nem isteni jellegű dolog. Új Hevesi Napló 69
