Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 2. szám - KÖZÉLET - Bakacsi Ernő: A szocializmusról
Bakacsí Ernő A szoá*hzrmtsrö\ Talán nem is volt még olyan eszme, ideológia, társadalmi rendszer - mindegy, hogy minek nevezzük -, amelyet ilyen várakozás előzött volna meg, és amely ilyen nagyot bukott volna. Milliók, sőt tízmilliók reménykedtek, hittek benne és százmilliók csalatkoztak. Az agóniát sokan nem értették, ezért hatott a bukás gyorsnak és látványosnak. Az összeomlás gyorsasága meglepte a világot, még azokat is, akik számítottak erre. Az elképzelés nagyszerű, felemelő, azt is mondhatnám, hogy csodálatos, az emberiség javát szolgálja. Csak más az elképzelés és más a végrehajtás, a megvalósítás. Az elképzelés egy darabig követhető, aztán a végkifejlet - a kommunizmus - már nehezen. Mert mi az, hogy mindenki képességei szerint dolgozik és szükségletei szerint részesül az anyagi javakból. Tessék ebbe alaposan belegondolni, és rögtön a kérdések özöne vetődik fel. Igaz, eddig még a teoretikusok is igen hosszú időt jósoltak, Szerintem - feltételezve, hogy addig eljut az emberiség vagy egy népcsoport - nincs annyira szocializált ember, hogy ez megvalósítható legyen. Mert egészen más az ősközösség - az akkori termelési színvonalon- és egy szuperfejlett termelési rendszer, amely a kommunizmus előtti időt kell, hogy jellemezze. A kommunizmus nekem utópisztikus, sőt misztikus valami. A szocializmus építésének - ahogy ezt a próbálkozást a Szovjetunió által irányított ún. szocialista államok nevezték - voltak kézzelfogható előnyei is. Ezt az eredményt nem az „építők”, hanem az ellentábor, a tőkés országok tömegei, munkásai élvezték. Nem lehet vitás, hogy a nyugati demokráciákat, a jóléti államokat ösztönözte az életszínvonal emelésére, a fogyasztói társadalom létrehozására. Az eszme bukását két fő okban látom, úgymint a téves alaptételek és emberi tényezők. Nem fogok minden alaptételt elemezni, sőt elemezni egyáltalán nem, csak néhány szembetűnő tézist érinteni. Amikor a múlt század közepén Marx és Engels írásba foglalták elképzelésüket, nem tudhatták, hogy az ipar, a technika milyen irányba fejlődik, hiszen még az 1890-es években is volt olyan tudós, aki a tárgy földtől való elrugaszkodását (repülést) fizikai lehetetlenségnek tartották. Márpedig a technikai fejlődés jelentősen befolyásolta a társadalmi fejlődést is. A kapitalizmus sem bizonyult olyan rugalmatlannak, mint ahogy azt gondolták. Mindenestre az első alapvető tévedésük az volt, amikor úgy gondolták, hogy a szocialista forradalom először a legfejlettebb tőkés országokban győz, és azután gyorsan végigsöpör ez a győzelem a gazdaságilag fejlett államokon és világforradalomban csúcsosodik ki. Ezt a tézist aztán Lenin revideálta és az egész eszmerendszert - úgymond - továbbfejlesztette. A kivitelezésbe, a megvalósításba is belefogott, de erre nem sok időt hagytak neki. Aztán jött Sztálin, aki az egészen csavar egyet, egészen sajátosan, egyedien fogta fel a kérdést. Másképpen nem fejezhetem ki tevékenységét, hiszen a kollektív vezetés, a helyesen értelmezett proletárdiktatúra helyett olyan párját ritkító személyi kultuszt, egyéni diktatúrát, fasiszta rendszert alakított ki, amelyet a későbbi főtitkárok már nem tudtak, vagy nem is akartak megváltoztatni. A ’fasiszta’ kifejezésen talán sokan felkapják a fejüket. Hát mi az, amikor a kis népek nem számítanak, csak papíron, vagy még ott sincsenek jogaik?! Amikor ezek lerendezése csak vagonkérdés. Amikor saját népéből többet irtott ki, mint a II. világháború szovjet vesztesége! A koncentrációs táborokat nem Hitler találta ki! Sztálinnak egyben igaza volt: a Szovjetuniót - ezt a hatalmas, sok országból álló és még több népből és kultúrából, különböző fejlettségi szintű tömeget - csak terrorral lehetett összetartani. Új Hevesi Napló 55
