Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 2. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Hajótöröttek
Egy kis ország kényelmesen eltarthatja a felső tízezert anélkül, hogy ebben tönkremenne Ám a protekcionista kommunista rendszer egy idő után már felső százezret termelt ki, szoktuk volt mondani. Ez már sok volt nekünk. Ennek egyértelmű jeleit, mint történelmi tanulságot, akkor láthatjuk a legkézenfekvőbb módon, amikor egy-egy régióban ún. szocialista visszarendeződési, azaz restaurációs kísérletet tapasztalunk. Legelső dolguk az, hogy kiszorítják az élet minden lehető területéről vélt vagy valós ellenfeleiket, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az illető szakmailag jó-e vagy sem. Helyébe ültetik a saját elvtársaikat, akik többnyire alacsony IQ-val rendelkeznek, ám hithü követői és pártolói azoknak, akik zsíros állásokhoz juttatják őket. (Ez egyúttal az ellenoldal gyengeségére is utal: ha más társadalmi csoportok is ennyire összetartanának, a restaurációs kísérleteknek nem lenne foganatja.) Ezt a módszert az általuk ugyancsak lenézett fasisztáktól vették át, akik úgyszintén „kötegeltek”, azaz vállukat összevetve gyenge és hajlékony vesszőkből váltak erős kötegekké (fascio = köteg, olasz.). A protekcionizmus sem az ő találmányuk volt, hanem a feudális rend ránk hagyományozott átkos terhe. Mivel a szovjet rendszer egy, a magyar társadalmi rendnél jóval fejletlenebb környezetből „importálódon” Magyarországra (és a többi szovjet csatlós államba), annak elmaradott, feudális és ázsiai jellege sajnálatos módon egyre inkább eluralkodott a békeidőben egyre kisebb ellenállást mutató társadalmakban. Talán azzal sem mondunk újat, ha megállapítjuk, hogy a lopkodás, mint társadalmilag elfogadott vagy eltűrt népszokás az évek múltával szinte minden társadalmi réteget megfertőzött. Két fórum maradt volna, mely ennek elterjedését és elfogadását megakadályozhatta volna: a család és az egyház. Az iskolákat nem említem, mert azok, állami tulajdonban lévén, kénytelen-kelletlen alkalmazkodtak azokhoz, akik szankciókat alkalmaztak mindazok ellen, akik úgymond „kilógtak a sorból”. A kommunista rend természetesen tudta ezt, és mindkét fórumot alaposan megtorpedózta. A családból kiemelték az anyát, aki egyrészt gazdasági kényszerből (a háború után sokan maradtak özvegyen, az apákat pedig nem bérezték megfelelően a család eltartásához), másrészt társadalmi elvárásból (agyonreklámozták a dolgozó nő modelljét és a kisdedek nevelését „nagylelkűen” átvállaló bölcsődéket, óvodákat, azaz a szocialista, modem család típusát) magára vállalta mindazokat a terheket, melyek megfosztották a neki kijáró tisztelettől, és a biológiai és társadalmi jogon neki megfelelő funkcióktól, az anyaság teljes értékű betöltésének lehetőségétől. Az egyház működését, úgyszintén modernizációs igényekre hivatkozva, megnyirbálták, korlátozták, az embereket ellene fordították, és igyekeztek minél teljesebb mértékben ellenőrzésük alá vonni, állami, azaz pártkontroll alatt tartani. Természetesen ez is, mint minden totalitárius társadalmi rend, a kezdeti fellelkesedés után elvesztette vélt nimbuszát. Az emberek megundorodtak az őket minden területen ellenőrizni kívánó spiclirendszertől, a hazug szlogenektől, a tartalom nélküli üres formáktól, az állam terrorisztikus fellépésétől, és a maguk útjait kezdték járni. A 60-as évektől kezdve egyre fokozódó individualizmus jellemzi a magyar társadalmat. Egyéni útkeresés jellemző a művészetben és az egyéni életben egyaránt. Mindez különféle divatirányzatokban jelentkezik, majd az „egyszer élünk” öncélú és önpusztításba fulladó életmódjában folytatódik, végül egy önbecsülést nem ismerő, alkoholizáló, gerinctelen vagy önmegvető társadalmi létformában tetőzik, míg az undor mindenen felül nem kerekedik, és a maradék ép lelküek vezetésével elérkezünk a rendszerváltás korszakfordító idejéhez és eszmei megújulásához. Mindez természetesen jóval összetettebb és árnyaltabb, valamint sokkal fájdalmasabb formában született meg. De ez egy újabb fejezetnyi elemzést kíván. 54 X. évfolyam 2. szám - 2000 február
