Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 2. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Hajótöröttek
Jlíumwski Jtlagdo/m löajótörötteR ii. Az elveszett nemzedék Van egy nemzedék, a mai negyvenes éveik végét, ötvenes éveik elejét taposóké, melynek közel fél évszázadon át nem termett babér Magyarországon. Ritka kivétellel nem csináltak, nem csinálhattak karriert, mert sziklaként, óriási betonkolosszusként tornyosult féléjük az őket megelőző nemzedékek karrierista csapata, mely soha nem vett tudomást tulajdon tehetségtelenségéről, hozzá nem értéséről, a köznép iránta táplált megvetéséről, majd idő múltán arról, hogy jócskán eljárt fölötte az idő. Még akkor sem, amikor szenilitása jelei egyértelműen nyilvánvalóvá váltak. Az ostoba ember egyik legjellegzetesebb tulajdonsága az, hogy folytonos félelemben és vad féltékenységben éli le életét: soha nem tudhatja, mit tud a másik ember, épp ezért gyanakodva figyeli, vajon mikor akarják megtámadni, igen kellemetlen perceket szerezve ezzel magának és jobb sorsra érdemes embertársainak is. Gyanakvása legfőbb tárgya az értelmes ember, és az, ami annak fejében rejtőzhet. Vagyis gyűlöli a tudást, némi szójátékkal élve, a tudóst, a tudós embert. A kommunizmus történetének vannak ilyen szereplői. Mint tudjuk, Sztálin gyűlölte a szemüveges embereket, mivel értelmiségit, művelt embert sejtett mindnyájukban. Miután egész tudós generációkat eliminált, semmisített meg, ő maga tetszelgett tudós szerepben, akár nyelvészként is, mely területhez semmiféle szakképesítése nem volt. Hasonlóképpen Elena Ceaucescu, vagy Milosevic’ elnök nem éppen szelíd természetű hitvese. A Kádár-korszak ún. „konszolidációs” időszaka generációm számára arról is szólt, hogy a karrier egyetlen lehetősége az volt, ha az ember - legalább színleg - behódolt az uralmon lévő „egypártnak”, melynek fanatikus képviselői mögött összemosolygott a társadalom még ép érzésű része. Jelenlétükben elhallgattunk, és a világ minden kincséért el nem árultuk volna nekik, mit gondolunk, hogy érzünk, legfeljebb ha polgárpukkasztó kedvünkben voltunk. Miért éreztünk késztetést erre? S vajon miért érzett késztetést a folytonos gyanúsításra az ellenoldal? Hogyan lehetett gyanús bármilyen tekintetben egy még serdületlen, vagy félig felserdült iíjú ember, akinek szülei életre szóló ajándékként adták az igaz szavakat, melyek mindmáig hitet adnak, hitében erősítik...?! Miféle torz lelkűiét diktálta azt, hogy találomra befogott, majd zsarolással, fenyegetéssel, pozícióval, jól fizetett állással kecsegtetett besúgókat tartsanak arra a nem is titkolt célra, hogy az egész társadalmat ellenőrzése alatt tartsa egy rögeszméktől fűtött, mértéktelen karrier- és bosszúvágytól hajtott maroknyi csapat, melynek nagyobb rögeszméje nem is lehetett volna, minthogy ő képezi az élgárdát, a társadalom krémjét, az idegen szóval avantgarde-nak nevezett élcsapatot? Sokan boncolgatták már annak kérdését, miért nem lett sikertörténet a támogatói szerint annak indult szocialista fejezet hazánk történetében. Sokféle magyarázat született, de az egyetlen, valóban megfelelő válasz még nem született meg. Talán azért, mert ilyesmi nem is létezik soha. Minden filozófiai irányzat megadja a maga válaszait, de mikor már túlhaladta önmagát, önnön cáfolatát is megadja törvényszerűen. Uj Jevesi Napló 53
