Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 11. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Miklós: Látogatás Koltón
látás nyílt a hegyláncra. Itt sétáltak, a somfa alá ültek, megálltak a Vajda forrásnál: „az én mézesheteim a sírig fognak tartani... Legföllebb a mámor fog eltűnni belőlük, de a költészet és a boldogság megmarad.” így történt. Nem írt magasztosabb szerelmes verset a „Szeptember végén”-nél, ez a mű a világirodalomban is párját ritkítja. Varázsa nem is változatlan, tájnak és költeménynek. Zöld pázsiton boglyák sokasága, a Vajda forrás ma is tiszta, iható karvastagsággal ontja a friss vizet, csak a somfa száradt el, de látható a kőasztal, oly sokan simogatják, ahol a hagyomány szerint e költeményt megírta a madarak énekének bársonyos csöndjében. Versérlelő ez a magasztos táj, nemcsak a szerelem, ha látná a költő, most nem kaszával, hanem biciklivel indul a völgynek az ifjú a csipkézett csúcsok távoli irányába. A boldogság utolsó és az elmúlás első órája lett ez a vers, telítve szépséggel és bölcselettel. Örök érvényű törvénnyel. Hallgat a nyárfa, a bükk, a szüretére készülő diófa, s a garmadával száradó növényzet suttogja zöld-barna csöndnyelvén: „Elhull a virág, eliramlik az élet. ” Vadul nő a paréj - mindez Petőfit idézve Adyt kölcsönözve - „ az élet szent okokból élni akar Akar? Tud is. El az élet, egyre hevesebben, igaz, sokszor csak a gyomnövények színvonalán. Nyugalmat és méltóságot sugároz Koltó környéke a terebélyes mezővel, a kanyargó Lápossal, fákkal, Dombringással, távoli hegyekkel. Meditációs hely, elmélyülésre, elmélkedésre alkalmas pillanat mindenkinek, aki ide érkezik, természetesen a lángelmének, Petőfinek leginkább. Tündérország, ahogy Petőfi látta, ahogy Móricz Zsigmond később tündérkertnek nevezte Erdélyt. Koltó is az. „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok" - íme e nagy kitárulkozás nyitánya. Most is tele kertekkel, tavasszal, nyáron, ősszel nyíló virágokkal. Akár a Kiskunságban, Kunszentmiklós és Kiskunlacháza között, itt, Kohón is szinte érintetlen a természet, nem zavarta meg a XX. század heveny iparosítása, maga a vidék még a tájvédelmi környezetnél is értékesebb, valóságos műemlék. Most is zöldell a nyárfa minden kohói ablak előtt, nyárfa, fenyő, som, bükk és tölgy. Úgy mondják, sokszor már szeptember végén, októberben mindenképpen a távoli csúcsok hóval borítottak. Szó mint szó, Kohón az évszakok nemcsak időben peregnek, egyetlen hatalmas és egységes térben, a szélesedő völgykatlanban, hegyek karéjában: Látszanak. Az 1847-es Kohó a maga összetett látványával indítványozta a költőnek, hogy saját emberi évszakaira döbbenjen - a szív homokórájára: „Még ifjú szivemben a lángsugarú nyár, S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyül már, A tél dere már megüté fejemet Petőfi huszonnégy esztendejének sűrítménye e négy sor, négy emberi évszak, az is, ami még nincs, ami még készül - a jövő. Delphoiban értettem meg Kohót, a görög tájban Petőfit, e maradandó szerelmi költeményt. Ott a tengerparton furödnek, fönt az antik romoknál ugyanabban az időben havazott - honnan ismerős ez a varázslat, kérdeztem magamtól. Rájöttem: Petőfi kohói verse is négy évszakot sűrít a látványban és az érzelmekben. Mindez olyan elementáris erővel hatott rám, hogy Epidauroszban, a görög színház póÚj Hevesi Napló 35
