Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 11. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Miklós: Látogatás Koltón
diumán elmondtam Petőfi halhatatlan költeményét - olaszok, franciák, németek is hallgatták, s bár nem értették e végérvényes üzenetet, tapsoltak Petőfinek. A boldogság utolsó és az elmúlás első órája ez a költő életében, számára ezt sugározzák a bérei tetők. Kérleli Júliát: „ Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide! ” Szendrey Júlia odaül. Immár bronzban is, ahogy a kohói kertben üdvözölhetjük Pogány Gábor Benő 1997-ben felavatott plasztikáját Petőfi Sándorról és Szendrey Júliáról. Az asszony merő odaadás, a költő szerelméhez billenő feje már érzi az elválás búcsúját, azt, hogy „ Elhull a virág, eliramlik az élet. ” Joggal tartotta ezt a sort Kosztolányi költészetünk legszebb mozzanatának. Hosszú ideig tévesen úgy hittem, hogy a befejező rész romantikus. Nem az. Monoron egy temetésen a síró nők a kopjafára tűzték kendőjüket, népszokást sűrítenek Petőfi mondatai: „ Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt. ” Gólyák is szállnak erre, bivalyok is húznak szekereket, akad más bűvölet is, de ez már nem fért el a műben, annyira teljes, annyira hiánytalan. A somfa sem, melynek egy megmaradt ágát óvják a kohóiak, magukban hordozzák a táj végtelen harmóniáját, azt a nyugalmat és méltóságot, mely Petőfi szerelmes szívét is meggyújtotta. Gyullasztotta a remekmű magaslatáig. Segesvárra menet, ahova egy kis Magyarországot telepítünk az emlékezés koszorúival, itt Kohón érezzük át, hogy Petőfi a Kárpát-medence halhatatlan lírikusa, egyetemes érték, melegíti a bordák közötti lüktetést. Kétszáz kilométert külön autózunk — nem akármiért vállaltuk a fáradtságot, a romolhatatlan szépség mágnese hívott ide valahányunkat. Bizonyára nem tudott Ady sem arról, hogy akaratlanul ő is a „Szeptember végén ” bűvkörében talált rá a „ Havasok és Riviéra ” rejtőző titkára. Arra, hogy a tenger és az Alpok ellentéte nemcsak szépséget hordoz, hanem a valóság azon igaztalansá- gát, melynek megszüntetésére Petőfi költészete is merészen vállalkozott. Petőfi hegy-völgy ellenpontozása Adynál hegy-tenger ellentét-egységgé alakul: „Az Alpokon vagyunk a Végek, Minden kis szél-ficsúr bolondja S lent a Nap a szent sugarat S őrült kékjét a tenger ontja. ” A „Szeptember végén" fináléja minden drámai búcsúzás ellenére valami egészen különös, már-már kozmikus békességet sűrít. József Attila az ő személyes árvaságát hasonló erővel oldja föl a „Megfáradt ember”-ben: „A békességet szétosztja az este, meleg kenyeréből egy karaj vagyok, pihen most az ég is, a nyugodt Marosra s homlokomra kiülnek a csillagok. " 36 IX. évfolyam 11. szám - 1999. november
