Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 8. szám - KÖZÉLET - Vezényi Pál: Gasztronómia - gasztrozófia
Vezényi Pál Gasztronómia. Jelent-e még valamit számunkra ez a kifejezés az ezredfordulón? Amikor - különösen Magyarországon - egyre csökken a vendégi ők száma, ahol még civilizált ember módjára terített asztalnál ülve lehet étkezni, nem pedig állva, mint a szarvasmarhák és a lovak, vagy futás közben, mint a szárnyasok. Amikor az emberek többsége már nem étkezik, hanem zabái, és nem iszik, hanem vedel. Évszázadunk világháborúi felforgatták a társadalmat, szétrombolták az étkezési kultúrát is. Háborús időkben, élelmiszerhiányban azt eszik az ember, amihez hozzájut, és úgy, ahogy éppen adódik. Háborúk azonban régebben is voltak, de a civilizált viselkedést, amelyhez hozzátartozik az étkezési kultúra is, soha sem rombolták olyan mértékben szét, mint a mi időnkben. A franciák világhíressé vált gasztronómusa, Brillat-Savarin is válságos éveket élt át a francia forradalom idején, menekültként sokat nélkülözött, ennek ellenére tőle származik a fogalommá vált munka, amelyet már inkább gasztrozófiának nevezhetünk. A gasztrozófia egy fokkal magasabb a gasztronómiánál, már az étkezés filozófiájának számít, amely a táplálkozáson felül egyenesen az élvezetek közé sorozza az evést-ivást. Nálunk, Magyarországon Krúdy Gyula számítható gasztrozófusnak, annak ellenére, hogy köztudomásúan ő sem tartozott a gazdag, jómódban dőzsölő polgárok közé. Hamvas Béla is könyvet írt a bor filozófiájáról, pedig ő sem számított soha tehetős embernek. Ha manapság kezünkbe vesszük az ételekről, italokról szóló írásaikat, csak szomorúan csodálkozva azt jegyezhetjük meg, hogy bizony igen messzire távolodtunk a klasszikus étkezési kultúrától. Sokat rontott nálunk a kommunista rendszer négy évtizede, amikor szinte kötelez ő volt modortalansággal tüntetni a „proletár kultúra” mellett, amikor az illedelmes viselkedés, amelyhez az étkezési kultúra is tartozott, kispolgári csökevénynek számított. Engem még gyermekkoromban, amely az „elátkozott” Horthy-korszak éveire esett, a szülői házban megtanítottak a kés és villa használatára, az asztali illemre, amelynek rövid idő múlva nem vehettem sok hasznát. Amikor a szovjet hadsereg „dics őséges” katonái megszabadítottak bennünket számos ingóságunktól, a konyhában csak egyetlen rozoga késünk maradt, amely félig elvált a nyelétől. Nyilván ezért kerülte el a zabrálók figyelmét. Ez az ócska szerszám egyszeriben igen megbecsült jószág lett nálunk, mert ő volt a háztartásban A KÉS. Mindent vele vágtunk, és étkezésnél, ha véletlenül hús kerülhetett az asztalra, egyik kézből a másikba vándorolt, míg mindenki felszeletelte vele a maga adagját. Az egyetemi menzán sem terítettek kést, csak kanál és villa járt az egyetlen tányér mellé. A mócsingos, cipőtalp keménységű húst fogunkkal marcangoltuk. Akinek volt bicskája, használhatta, de vigyázni kellett rá, mert ha egy pillanatra kiengedte a kezéb ől, hamar lába kelhetett. Az egyik évben évfolyamunk külföldi kirándulást tervezett. Nem messzire, csak a szomszédos szocialista testvérállamba, Csehszlovákiába, de még ehhez az utazáshoz is szükséges volt a Párt hozzájárulása. A Párt pedig úgy határozott, hogy semmi esetre sem Új Hevesi Napló 55
