Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 8. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XV.
Mert az bizony meg sem moccant. Fültövön érte a lövés, s úgy rogyott tűzbe, hogy nem szenvedett egy másodpercet sem. Az erdő szélső fáinak takarásában eddig várakozó őzbak lövéstől megriadt nyar- galásának puha dobogásait hozta a májusi tavaszillatú esti szellő. *** A sűrű akácerdőben zengett a madárdal. Az erdei gyalogösvénytől vagy kétszáz méterre állt a les, attól meg vagy negyven méterre lapult a szóró. A les alatt szinte függőleges falú, mély árok aljában szivárgó, kis erecske által táplált dagonya - cuppogó sár -, azaz a vad számára csábítóan kellemes iszapfürdő. Ezt a nagyon öreg, rég elkorhadt lest 25-30 éve építették ide. Áprilisban a szalonkaszezon után javítottuk meg, újítottuk fel. Mert nagyon jó helyen van. Már benn az erdőben, de figyelembe véve a vad tartózkodási helyét, vonulási irányát, az uralkodó szél iránya, végül, de nem utolsó sorban itt van a nagy kincs, a víz, a dagonya. Minden részlet átgondolt, szakszerű tervezés alapján kidolgozva. Még a kényelme is. Egy közös tőről szétágazó, négyágú akác közé ácsolva, puskatámasztóval, lábtartóval. Az ilyen naplementés, langyos tavaszi délutánon még ücsörögni is kellemes élmény itt - sőt maga a boldogság -, még akkor is, ha nagyvadat nem is látunk. Fejünk fölött a sűrűségben kiabál a kakukk, a dagonya pocsolyájára folyamatosan röppennek inni a színes kis madárkák. Rigók, vörösbegyek, sármányok. Illatozik az akácvirág, döngicsélnek szorgalmasan a méhecskék, tarka lepkék libbennek mindenfelé, s még az a néhány elszántan támadó, éhes szúnyog sem zavaró. Félórája már, hogy Kis István barátommal úgy ülünk itt, egymás mellett, mint két süketnéma. Hangtalanul. Még csak nem is mozdulunk. De hát miről is beszélnénk? Hisz van mit hallgatni! Ennél érdekesebbet, szebbet meg úgysem tudnánk kitalálni. Az erdő nekünk mesél, a szellő susogása hozzánk szól, a madarak csodás kórusának minden dallama minket boldogít. Vadászlelkeknek mennyországbeli e hely. A Nap izzó-narancs korongja már a Bagólyuk melletti fenyves fölött búcsúzik, itt lenn az erőben meg dereng a félhomály, amikor a legkisebb nesz nélkül, csíkos kis malackák futnak be a szóróra. Ugrándoznak, szökdécselnek, rohangálnak. Sokan. Már vannak vagy nyolcán, amikor kióvatoskodik a koromfekete, hatalmas koca, azután még egy. A kisebbik hatvan kilós lehet. Semmi kétség. Két koca, a szinte azonos korú malacokkal. Összeállt a két konda; így nagyobb biztonságban lehetnek. Önfeledten gyönyörködünk a nem mindennapi látványban, a vadászszívet-lelket melengető idilli képben, ahogy a fürge, bájosan dundi maÚj Hevesi Napló
