Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 8. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XV.
lackák szaladoznak, hancúroznak a szóró körül. A két nagy feketeség meg méltóságteljesen, óvatosan mozog ide-oda, keresgélve, turkálgatva az itt-ott még fellelhető, földbe taposott kukoricaszemeket. A parányi tisztás hozzánk legközelebbi szélén - ahonnan mi is megszemléltük érkezésünkkor a szórót -, nos, azon a helyen a nagy koca hangosat, mérgeset morrant, ahogy megcsapta érzékeny orrát az ottmaradt emberszag. Szabályosan visszahőkölt, mintha falnak ütközött volna. De nem ugrott el. Gyanúsnak ítélhette a helyzetet, de nem veszélyesnek. Ám mégis - biztos, ami biztos - pár perc múlva ugyanazon a váltón, amelyiken érkeztek, először a két koca, majd lassan, kissé lemaradva a malacok is távoztak. Benn a sűrűben egy-egy száraz gally roppanása jelezte csak, hogy merre járnak. Egyedül maradtunk. Ám nem volt kedvünk indulni, még megmozdulni sem. Csak ültünk, leselkedtünk, hallgatóztunk, ábrándoztunk. Fogyott a fény, az alkonyat szürke fátyla nesztelenül ereszkedett a tisztásra, először csak az élesen elváló kontúrokat puhítva meg, majd mind jobban összemosta a bokrok foltjait a fák törzsének keményebb formáival. A megszólaló lappantyú még varázslatosabbá tette e szép estét. Elégedettek voltunk. A népes vaddisznókonda minden szépsége ott zsongott még a lelkűnkben, s kimondatlanul is tudtuk egymás gondolatát, miszerint az ilyen élményekért érdemes az erdőt járni. Ma este a vadászszentek kegyes ajándéka ez volt. Ám ekkor történt valami! A szóró azon sarkán, ahol a konda kiváltott, most mozdult valami. Valami sötét folt csúszott be a tisztásra. A lassan kibontakozó formából ráismertünk. Disznó! Csak nem a kisebbik koca tért vissza? De akkor hol vannak a malacok? Nem hallottunk, nem is láttunk semmi malacokra utaló neszt, foltot. Mint a szellem, olyan puhán suhant be a szóróra. Mögötte, körülötte semmi. Most már biztosan tudtuk. Egyedül van. Ez nem koca, ez egy süldő. Pisti int a puska felé. Lassan nyúlok érte, elérem, két kézzel emelem magamhoz, közben felpillantok s látom, hogy a disznó mozdulatlanul áll és felénk figyel. Mozdulatlanná dermedek magam is hosszú másodpercekre. Ekkor a disznó leüti a fejét és újra elkezd turkálni. A fegyvert ráhelyezem a korlátra, s belenézek a céltávcsőbe. Jól látom az akkor már nekem farral álló, fejét előreszegő, lassan mozgó disznó sötét foltját. Kifelé tart a szóróról, mindjárt eltakarja a bokor. De nem. Megáll, keresgél, szedeget. Kibiztosítok. Most fordul, lép kettőt, s gyönyörűen keresztbe áll. Oldalára igazítom a célkeresztet és megpöccintem a ravaszt. A dörrenés még visszhangzik, amikor már ölemben a puska és fülelek, hogy hallom-e elrohanni, vagy sebzetten, betegen tömi valamelyik irányba. De csak Pisti suttogását hallom.- Fekszik. Egy lépést sem tett. Meg sem moccan. Fölemelkedem az ülésdeszkáról és akkor már én is látom. Lassan húzom hátra a zárdugattyút, az üres hüvelyt zsebre teszem és a csőbe új lőszert csúsztatok. Elzárom a puskát. Most nincs kivárás, nincs cigaretta elszívásnyi szünet, kapkodva indulunk a rálö- vés helyére a fekvő disznóhoz. 12 IX. évfolyam 8. szám - 1999 augusztus
