Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 12. szám - KÖZÉLET - Koncz Lajos: Lékai bíborossal a szovjet Litvániában
következő állomáshelyre. A legpozitívabb tapasztalatunk az volt, hogy mindez nem zárt körben, a nyilvánosságtól elszigetelten történt (ami ilyen dolgoknál a Szovjetunióban általános gyakorlat volt), hanem hatalmas tömegek részvételével. Úgy éreztük, hogy ők is akarják (és már merik-tudják) megmutatni nekünk az ő hívő, vallásgyakorló tömegeiket (köztük feltűnő számban fiatalokat is) - egy akkor már 60 éve ateista országban). És amit még jelentősebbnek éreztünk, hogy minket is meg akartak mutatni nekik, ami az ortodox egyház részéről különösen újszerű és reményteljes volt. A legdrámaibb napokat kétségtelenül Litvániában éltük át. KGB-s vagy állami megfigyelők nélkül alig tudtunk szót váltani az egyházi vezetőkkel, ezért az ünnepi, asztali összebújó együttléteket használtuk fel a csöndes, bizalmas informálódásra és biztatóbátorító szavakra. „Mondjátok, jelentsétek majd a Szentatyának... beszéljétek el Rómában... imádkozzatok, imádkozzanak értünk... már alig bújuk, de kitartunk...” - suttogták-sírták csöndesen panaszaikat. S ezekből valóban tengernyi volt. Másfél évtizeddel a Zsinat után még semmilyen litván nyelvű liturgikus könyvük nem volt. Szentírás, hittan- és imakönyvek csak csempészáruként, roppant kockázatok árán jutottak el hozzájuk nyugatról, szórványosan. Gyermekekkel, fiatalokkal a papoknak a legszigorúbban tilos volt foglalkozni; e törvény megszegéséért sokévi börtön járt. De a szülők, a nagyszülők otthon tanították gyermekeiket, előkészítették az első szentáldozásra, gyónásra. A gyóntatószékben aztán csöndesen jelezték a lelkipásztornak, hogy — a gyermekem, unokám felkészült, utánam fog jönni gyónni, tessék kikérdezni és megáldoztatni őt, stb. Külön meg kell említenem egy sokat segítő plébánost, aki a legnagyobb meglepetésünkre Vilniusban magyarul köszöntött bennünket, és mint kiderült — ha törten és nyelvtani hibákkal is, de meglehetős szókinccsel — tudta a magyar nyelvet. Kisvárosi plébánosként élt akkor, és mélyen megható az a történet is, hogy miért és hogyant tanult meg magyarul. Édesanyja magyar asszony volt, de egészen kis korában elveszítette őt, s ő úgy érezte, hogy az embernek nem lehet az „anyanyelv” nélkül élni, hát német-magyar nyelvkönyvek segítségével megtanult magyarul. Annak ellenére tette ezt, hogy soha senkitől nem hallott magyar szót, nem tudott senkivel beszélni magyarul, és emberileg nem is volt reménye, hogy valaha eljuthasson oda, ahol ezt a nyelvet beszélik, s ahonnan édesanyja is származott. A legszorongatóbb helyzetet Vilniusban, a fővárosban a hivatalos ünnepi fogadáson éltük át. Az országrész ortodox és katolikus vezetői mind össze lettek gyűjtve erre az alkalomra, és Litvánia állami egyházügyes vezetője - nem törődve a legelemibb vendéglátási illemmel és az ünneprontás kockázatával - otromba, durva szavakkal támadta és szidalmazta a katolikus egyházi vezetőket, püspököket. A római egyház vendégbíborosát pedig felszólította, hogy rója meg és utasítsa rendre ezeket a „rebellis, nem engedelmeskedő papokat, akik Krisztus utasítását megszegve» nem adják meg a császárnak, ami a császáré «”. Lékai bíboros, de mindannyian kínosan, halál-sápadtan hallgattuk a német tolmácsolásban ugyan kissé enyhített, de még így is megalázó szidalmakat. A bíboros — szívgyenge lévén amúgyis - rosszul lett, ketten (Fábián esztergomi kanonokkal) kikísértük egy szobába, s ott szinte kétségbeesve ismételgette: Tűzfészekbe kerültünk, erre most mit lehet mondani?! Azt tanácsoltuk neki: közvetlen reflexió nélkül mondja el a mi hazai tapasztalatunkat, amely a konffontálásból úgy segítette ki az egyház és állam közti konfliktust, hogy párbeszédbe kezdtünk... És a történeti tények közé tartozik, hogy a látogatás után ténylegesen közeledés következett be az állami vezetők részéről az egyháziak felé, és enyhült a katolikus egyház helyzete Litvániában, amint arról későbbi leveleikből értesültünk. Főképp liturgikus kiadványok és imakönyvek megjelentetése vált fokozatosan lehetővé. 54 IX. évfolyam 12. szám - 1999 december
