Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 12. szám - KÖZÉLET - Koncz Lajos: Lékai bíborossal a szovjet Litvániában
Az előbbihez hasonlóan legalább ennyire volt megrendítő, de immár pozitív értelemben, a vilniusi székesegyházban bemutatott koncelebrációs szentmise, síró, zokogó tömegek jelenlétében, díszes népi, nemzeti viseletbe öltözött férfiak, nők, fiatalok gyűrűjében. A bíborost és delegációnkat virágcsokrok özöne fogadta. „Mi még nem láttunk soha római bíborost, püspököt is alig...” - mondogatták. És amikor a bíboros atya a megrendültségtől indíttatva és példája nyomán mi is elkezdtük kiosztani, visszaadni a tömegnek a virágokat búcsúzóul, csókolták a rózsa- és szegfűszálakat, elteszik emlékbe - a nekik és nekünk is felejthetetlenül szép napokról. A bevonuláskor és a templomban még nem sejtettük, mekkora tömeg gyűlt össze erre a szentmisére. De a mise végén felmentünk egy emeleti részre, a kegytemplom erkélyére. Ott őrzik Litvánia legszentebb kincsét, az ezüst-domborművű „ Vilniusi Madonnát Az ő Madonnájuk is koronás és sugárkoszorúba öltöztetett, a Gyermek nélkül, magányos Szent Szűz. így talán jobban magukénak és vigyázójuknak érezték őt - történelmük súlyos megpróbáltatásai közt - a hozzánk hasonlóan Európában rokontalanul élő litvánok. Akikkel ráadásul bensőséges történelmi kapcsolatok fűznek össze bennünket. A litván népet keresztény hitre térítő lengyel Jagelló Ulászló hitvese és segítőtársa ugyanis Nagy Lajos leánya, boldog Hedvig volt, és a vilniusi egyetem megalapítója az a Báthory István, aki erdélyi fejedelemből lett Lengyelország és Litvánia királya. Mindezt felidézte és tudatosította a bíboros szentbeszéde is, aki a szentmise elbocsátó áldását a kegytemplom erkélyéről adta a két magyar püspökkel együtt. És mi akkor onnan szétnézve döbbenhettünk rá, hogy a templomhoz vezető hatalmas sugárút, de a betorkolló mellékutcák is telve vannak hívekkel, ünneplő emberáradattal. Talán joggal éreztük úgy, hogy a mögöttünk lévő szentélyből a vilniusi Madonna titokzatos ezüstsugárzásával megerősítette és hathatóssá tette a magyar főpapok áldását, vigasztalását és lelki segítség-nyújtását, bátorítását litván népének... És ma már - 20 esztendő elmúltával - a hit dimenziójában nem lehetetlen azt sem hozzágondolnunk, hogy az az áldás és erősítés, azok az istenáldotta, kegyelemteljes napok a maguk titokzatos természetfeletti csatornáikon keresztül, messziről biztosan hozzájárultak a mai Litvánia szabadságához és új életéhez... PERSZE AZ ÉLET sohasem egyszerű, az egyes emberé sem, még kevésbé a nemzeteké - történelmi sorsfordulókon és után. A litvániai látogatás 1979 őszén volt. Ami azóta és azután történt, nem teljesen egyenes vonalú. 1985-ben Gorbacsov lett a Szovjetunió vezetője. Az általa meghirdetett „nyíltság és változás”-program 2-3 év múltán az elnyomott Litvánia életében is mind erősebb szabadságmozgalmat és szerveződést tett lehetővé. Az olthatatlan szabadságszomj meglétét és felszabadítására készítő erők feszültségét már látogatásunk idején tapasztaltuk. Csak azt nem sejthette senki, hogy mikor lehet ebből valamelyes valóság. A függetlenedés, a nagy birodalomtól való elszakadás mámora 1989-ben lángolt fel nyíltan a három balti államban. Eleinte a párton belüli reformisták vezették a mozgalmat az egész Baltikumban, de aztán elsőként Litvániában a népakarat kibuktatta ezeket a hatalomból, mert a Szajudisz nem-kommunista szárnyának képviselői szerezték meg a nép bizalmát és vele a hatalmat. Közben volt egy idő, amikor Észtország került az élre az elszakadási törekvésekben, de végül is 1990 elején Litvánia felgyorsított, és március 11-én elsőnek kiáltották ki a függetlenséget. Történt ez annak ellenére, hogy két hónappal előtte a taktikázó Gorbacsov maga is felkereste Vilniust, és próbálta türelemre inteni a litvánokat. De akkor már késő volt, az eseményeket már nem lehetett visszatartani - a véres, elfojtási retorziók ellenére. De ahhoz sem férhet kétség, hogy az 1991. augusztus 19-i moszkvai puccs, illetve annak gyors összeomlása nélkül - nem születhetett volna meg a Baltikum és benne Litvánia Új Hevesi Napló 55
