Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 7. szám - KÖZÉLET - Renn Oszkár: Volt egyszer egy menekülés
csülve a bőröndön. Húga tágranyílt szemmel bámulta a szokatlan és izgatott nyüzsgést, néha kérdezve valamit, a magára nyugalmat erőltető édesanyától. Apja egy ismerős öreg rendőr kíséretében jött vissza, aki azt mondta, hogy majd ő segít a vonatra jutni és a csomagokat elrendezni. Az anya ennek nagyon megörült és végre mosolygott. A batyutömeg mozgatásának gondja valamennyire megoldódni látszott. A hangosbeszélő közölte, hogy 20 perc múlva érkezik Dunakeszi felől az a személyvonat, amely Érsekújváron keresztül az országhatárig közlekedik. Erre aztán megmozdult az emberáradat. Egymást taposva, kiabálva, az elcsavargott gyerekeket hívogatva, felmálházva magukat igyekeztek ki a hármas vágány mellé, ahová a régen várt szerelvény érkezik. A fiú és húga riadtan fogták volna anyjuk kezét, de minden kéznek valamilyen csomagot kellett vinnie, így aztán az erélyes rendőr bácsi mögött, sorban a két gyerek és két felnőtt taposták ki magukat a felszálló vágányközig. A tömeg végre meghagyta a biztonságos „térszelvényf ’ és begurulhatott a két 424-es mozdony által vontatott vonat. Már a lassú gurulás közben, a veszéllyel mit sem törődve, a fiatalabb férfiak felugráltak a nyitott peronú vagonok lépcsőire, hogy helyet foglaljanak. A megállás után pedig a tömeg megrohanta a szerelvényt mindkét oldaláról. Szitkozódás, káromkodás és visítozás hallatszott mindenhonnan. A már félig megtelt kocsik alig tudták befogadni a tülekedőket.- Felügyelő úr! Maradjon lenn, majd én fogok helyet! - mondta a rendőr és felnyomult az egyik lépcsőn. Néhány perc múlva már az egyik ablakot engedte le és kérte a csomagokat. Az apa sorban adogatta a bőröndöket, táskákat és a végén a kötözött dunyhát is.- Minden megvan? - kérdezte a rendőr, majd rögtön rá: - Akkor most a gyerekeket, felügyelő úr. A családfő felemelte az ablakhoz előbb a kislányt, azután a fiút gyömöszölte be az ablakon. A szülők is megharcolták ezután a lépcsőmenetet és megizzadva ők is bekerültek a gyerekekhez, majd helyet foglalhattak a rendőr által biztosított padokon. A két gyerek az ablak mellett, a szülők belül. Ekkor fellélegezhettek, legalább ülőhelyük lett. A fejük fölött, a lábuk alatt mindenütt csomagok. A meleg öltözék jól jött, mert fűtés nem volt a vonaton. Az összetaposott és csaknem verekedő emberek között egy kivezényelt csendőrszakasz csinált rendet. A rendőrőrmester búcsúzni készült, de kissé visszafogottan azért megkérdezte:- Felügyelő úr, már bocsásson meg, még talán meggondolhatná, nem kellene mégis itthon maradni? Inkább menni a semmibe? Még nem indul a vonat és segítenék hazavinni a csomagokat! Az apa komor arccal és remegő hangon válaszolt:- Nekünk már mennünk kell, János! De azért mindent köszönök! Az őrmester szerencsés utazást kívánt, tisztelgett és a szorongok között kiment a szakaszból. Később a vágány mellől még egyszer szalutált az ablak felől és eltűnt. Néhány füttyjel és a „beszállni” többszörös elhangzása után végre megmozdult a vonat. Igen lassan indult és nem is gyorsult fel a szokott sebességre, de azért csendbe-rázta az utazó tömeget. A felszállás alatti túlzott izgalom, a helykeresés, az elhelyezkedés, a búcsúzkodás feszültsége és az itt maradottak komor arcának emléke az elindulás után alváskényszerré változott. Egyre többen szundikáltak a zötyögő, himbálódzó vonaton. Új Hevesi Napló 47
