Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 12. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Lőkös István: Terpszikhoré kegyeltje
J3őkös 9sfoán Tjerpszikhoré kegyeltje (Kricskovics Antal hetvenéves) Garáról, erről a több nemzetség lakta észak-bácskai faluról először az ötvenes évek elején diákként hallottam. A falunk határában zajló gigantomán építkezéshez az ország minden tájáról jöttek akkor munkások: Lajosmizséről, Csongrádról, Hajdúnánásról kubikusok és talyigások, Pestről, a Dunántúlról, Miskolcról, Debrecenből útépítők, vasbeton-szerelők, kőművesek, asztalosok meg vasútépítők. Garáról is jött egy fiatalember - víz- és gázvezetékszerelő -, Engert Jakabnak hívták. Német volt az anyanyelve, ha édesanyjának írt, a levelet mindig így kezdte: „Liebe Mutter!", s természetesen németül is folytatta. O mesélte gyakran, hogy szülőfalujában - a németajkúak mellett - délszlávok is élnek - bunyevácok -, a szomszédságban meg sokácok. S persze magyarok is. Csaknem egy évtized múltán - már a déli szláv népek irodalmának és kultúrájának vonzásába kerülve - tudtam meg, hogy a Központi Délszláv Táncegyüttes alapítóját, vezetőjét és koreográfusát, a kiváló táncművészt, Kricskovics Antalt is ebből a faluból csábították el „a művészet szirénhangjai” - mindnyájunk: magyarok és nem magyarok örömére e hazában és a nagyvilágban. Kricskovics Antal most hetvenéves, ami hihetetlen, hisz őt örökifjúnak tudta- tudja mindenki, aki csak látta táncolni, gyönyörködött koreográfiáiban, élvezhette istenáldotta művészetét. Lapozom a minap tiszteletére kiadott díszes albumot (a Budapesti Horvát Önkormányzat szép gesztusa a megjelentetés!), olvasom barátai, kor- és pályatársai vallomásait s ámulattal csodálom a képi látvány formájában elémtáruló pályaképet: a Kilencen voltak, & Bánáti késes, a Húsvétköszöntő (Ruzsicsáló), a Hódolat Adynak, a Dodole bemutatóinak fotóit, majd a színesben szobámba varázsolt látomásos, mozgalmas, fergeteges táncokat, a mítoszi és biblikus örökség táncjeleneteit s a Carmina Burana középkori vágáns diákok üzenetét hozó tánckompozíciónak képeit. Aztán a garai bunyevác ünneplőben táncot járó Kricskovics Antalt - Lukács István szavaival szólva - „Isten kiválasztott gyermekét”, aki hála Isten! Még mindig „oly gyakran szólít minket Terpszikhoré templomába”. Lapozom e pazar kiállítású könyvet, s közben körvonalazódik előttem egy sikerekben gazdag művészpálya gyönyörű íve, amely onnan, Garáról, az észak-bácskai faluból tört a magasba - meghódítva országot-világot. Gara. Kricskovics Antal művészetének bölcsőhelye, amely számára - láthatóan - ma is a legfőbb megtartó erő. Amit itt kapott gyermekként - a szülőktől és a faluközösségtől -, máig meghatározó élmény. Mert nézzünk csak vissza: a táncművészet csodálatos eszköztárával megjelenített bibliai történetektől (Judit, Eszter, A tékozló fiú) a Sokáé lakodalmasig mindenütt jelen van a garai gyermekkor élményvilága. A népdalé éppúgy, mint a szakrális emlékeké. A bácskaszentgyörgyi elemista itt találkozott „az élő folklórral” éppúgy, mint - ministránsként - a szakrális lét csodáival. Közel évtizede maga vallott erről egy szép, a költő-barát, Marko Dekic készítette inteijúban ekképpen: „Az élő folklórral én Penczéknél találkoztam - aki mellesleg szerette és tisztelte a szorgalmas bunyevácokat -, [...] itt jöttek össze a felnőttek. Édesanyám szoknyáját szorongatva szemléltem a kuglizó férfiakat és a csendesen táncolgató asszonyokat. Zene itt nem volt, csak ünnepnapkor vagy búcsú idején. Persze előfordult, hogy akadt egy-egy tamburica is. A ház, ahol születtem, még ma is létezik. A római katolikus iskola harmadik és negyedik osztályait az apácáknál jártam ki. Szüleim dolgos, becsületes és ájtatos katolikus emberek voltak. Engem is erre tanítottak és neveltek. A templom közvetlenül az iskola mellett volt. Minden áldott vasárnap oda el kellett járni. Azokat a gyerekeket, akiket a tanítók képességüknél fogva ügyesebbeknek találtak, megtanították ministrálni. Jómagam is ezek közé tartoztam. Gara község abban az időben nagy bunyevác falunak számított. Mi bunyevácok jó ezerötszázan voltunk. A falu lélekszámát a kocsmák számából is meg lehetett ítélni. Három bunyevác kocsma volt, a társadalmi élet valójában itt bonyolódott. Ebben a közegben - a vallási nevelés mellett - megtanultam a táncokat is. Ma is jól emlékszem, az emberek vasárnaponként az utcán üldögéltek, este pedig beszélgetésre jártak el. Még ma is magam előtt látom Marica néni arcát, aki a szomszédos Dujmovék mellett lakott. Marica hercegszántói sokác asszony volt. Csodálatosan tudott énekelni tamburakíséret mellett. Nos, Új Hevesi Napló 33
