Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 12. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: A magyarságtudat kialakítása a határon túli magyar irodalom segítségével
Arra a kérdésre pedig, hogy az irodalom eszközeivel lehet-e ezen segíteni, így válaszolt: „Én hiszek az irodalom közösségi küldetésében. Nem hiszem el, hogy az olyan irodalomnak haszna lehet, amelyik nem kötődik valamilyen módon a nemzethez és közösséghez. Ez az irodalom olyan, mint a desztillált víz, semleges, tehát ihatatlan. Én csak saját közösségemnek tudok valamit megfogalmazni, fiktív dolgokról két mondatot sem tudok leírni. Csak az egyetemes magyar kultúrában tudok gondolkozni. Nem is vagyok hajlandó másban.” (Határokon járok: 195). Nagyon fontos gondolat fogalmazódik itt meg, pedagógiai munkánk alfája és ómegája: a kultúra közösségteremtő és közösségmegtartó erejéről van szó. Az írók közösségi szerepvállalásáról igy beszél Balia D. Károly ungvári költő és lapszerkesztő: „mi valamennyien ott bábáskodtunk a politikai vállalások létrejötténél. Egy kicsit ki is rángatott bennünket az irodalomból, amit volt, aki megbánt, van, aki megpróbálta visszafordítani, de akkor mi felhagytunk az írással, teljes odaadással fogtunk a magyarság szervezéséhez.” (Én otthon vagyok: 59) Ám nemcsak a közösségét megszervező íróktól idézhetünk, hanem szólnunk kell a közösség megtartó erejéről, arról a szép emberi kölcsönösségről, amelyről Kányádi Sándor így beszélt: „én otthon vagyok költő. Elindulok Kolozsvárról keletre, s mire megérkezem, ez történik: két gyerek játszik a porban. Megkérdezem tőlük: - Mit főz édesanyátok? - Azt mondják: - Krumplilevest. - Mondjátok meg, hogy egy tányérral tegyen oda Kányádi Sándor bácsinak. És én így elmehetek a Keleti-Kárpátokig. Ezért vagyok én otthon.” (Én otthon vagyok: 137) Határon túli költők szavaival próbáltunk megidézni azokból az új tartalmakból néhányat, amelyek nemcsak emberi portrék, költői arcélek megrajzolásában segítettek, hanem általuk XX. századi irodalmunk néhány olyan gondolatát is megismerhettük. Amelyeket talán fel is használhatunk pedagógiai munkánk során. Fogadjuk el a trópusokon élő Ferdinandy György javallatát: „Az első lépés, a legsürgősebb tennivaló: felmutatni az értékeket, amelyeket a magyar irodalom az ország határain kívül létrehozott. A történészek és a tudósok feladata lesz, hogy a helyükre tegyék, divatos szóval integrálják ezt a színes és gazdag anyagot.” (Örökké itthon: 5). De - és ezt már mi mondjuk -, a felmutatás és a tudatosítás a mi dolgunk marad. Befejezésül ismét Gál Sándort idézzük, aki a közösségi író ars poeticáját fogalmazza meg: „Erre kell áldozni egy egész életet; s ezt lehet egy élet kudarcának, de eredményének is mondani. Végül aztán csak az a kérdés, hogy érdemes-e erre egy egész életet »eltékozolni«? (Határokon járok: 195). A kérdésre a határon túli magyarság történelme és azt etika is egyértelmű választ ad: igen, érdemes. Csak erre érdemes. ^etyadjnátt iroönlom: Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Én otthon vagyok kóló. Kis-Lant és Tárogató Kiadó Bp.,1993. 168. o. Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: De azért itthon is maradni. Tárogató Kiadó Bp., 1994. 252. o. Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Határokon járok örökké. Tárogató Kiadó Bp., 1995. 240. o. Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Induljunk tehát: otthonról haza. Tárogató Kiadó Bp., 1996. 256. o. Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Várnak a kapuk. Tárogató Kiadó Bp., 1997. 248. o. Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Hazajöttünk hát... hazajöttünk? Tárogató Kiadó Bp., 1998. 240. o. Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: Örökké itthon már e tájban. Tárogató Kiadó Bp., 1999. 271. o. 32 IX. évfolyam 12. szám - 1999 december
