Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 12. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: A magyarságtudat kialakítása a határon túli magyar irodalom segítségével
nyelvvel állok szemben, hanem az erőszakkal. Alapjában véve ez évtizedre visszanyúló s egyre airogánsabb nyelvháború. Önvédelem és küzdelem anyanyelvűnkért. A határon kívüli irodalmunknak a nyelvért is meg kell küzdenie.” (Örökké itthon: 195). Az erdélyi Csíki László pedig a következőket mondja: „Olyan helyre születtem, ahol a nyelv fontos volt: nemcsak mint kommunikációs közeg, hanem mint az identitás megváltásának, megtartásának eszköze. Ezt már gyerekkoromban éreztem, a költő, író eleven kapcsolatban van a nyelvvel.” (Hazajöttünk hát: 31). És, hogy még egy másik vidékről is megszólaljon egy költő, a szlovéniai Bence Lajost idézzük: „A szlovéniai magyarok nyelvállapotának állandó és fokozott romlása, a nyelvi erőtlenség, nemcsak a közéleti nyelvhasználatban, hanem az alkotók nyelvében is kiütközik. így első feladatomnak tartottam, hogy a nyelvet vallatóra fogjam, jószerével megharcoljam a saját harcomat a verssel.” És másutt ugyanő vallja: „a szlovéniai magyar irodalom képviselői az íróval nemzet(iség)mentő feladatot is vállaltak, egy kis közösség, a megmaradás mellett érveltek a beolvadással szemben” (Örökké itthon: 229) A felvidéki Somorján élő Somoiján élő Reszeli Ferenc kedvesen furfangos módját választotta a helységek magyar nevének tudatosítására. Találkozott egy nyolcvanéves parasztemberrel, aki nem merte magyarul megnevezni faluját, Albár helyett Dolny Bart mondott. Ezért a költő gyermekverseket, mondókákat, falucsúfolókat kezdett írni Barangoló címmel az eredeti magyar helységnevekből, és miután ezek a legfiatalabb olvasni tudó korosztályhoz szóltak, ezek a gyerekek a szépirodalom közvetítésével ismerhették meg a szlovákiai magyar falvak eredeti nevét. Csak két példa ezekből: „Rétén volt egy rét, / kecske legelt azon hét. / Rétén mos már nincsen rét, / kecske egy sem, nemhogy hét.” Vagy a másik: „Híres Felsőjányokon / szoknya sincs a lányokon. / Alsószoknya, felsőszoknya, / Nagyon nehéz ezt megszoknya.” Sütő András pedig a konzervativizmus ódiumát is vállalja, amikor „a trágárságban megrühesedett, irodalminak szánt szövegek” olvastán inkább szánalmat érez, mint élményt, örömöt. Egyébként ő mondta azt a szép gondolatot, amely minden magyarul fogalmazó íróembernek ars poeticája lehetne: „Igyekeztem fehéren, tisztán hordani az anyanyelv köntösét.” Érdekes lenne most itt egyfajta „hadijelentést” olvasni a nyelvi küzdelmek különböző harctereiről, a nyugati „hadszínterekről” és a nemzetiségi területekről, de ehelyett idézzük újra Csiki Lászlót, aki A nyelv kegyelmi állapota című esszéjét így fejezi be: „Csak saját szavainkkal szólhatunk, az egészből kiszakadva, szegényen, bátran és dacosan. Magyarul: becsületesen.” Az anyanyelv megőrzéséért folytatott küzdelem mellett szintén új tartalma a határon túli magyar irodalomnak a közösségi érzés megfogalmazása. Kettős probléma ez: a kérdés egyik oldala éppen a közösség hiánya - a megtartó, tápláló és buzdító közösségé - a nyugati magyar irodalom tájain, ahol az író, a költő fájdalma éppen ez. Hiányzik a magyarul beszélők tábora, a megtartó és elindító erő, amely intézményeket jelent: kiadókat, színházakat, kritikát, egyszóval olvasóközönséget. A Párizsban élő Márton László mondta keserű hangsúllyal: „Olvasótáborunkat akár telefonon is felhívhatnánk.” Ezt a hiányt talán ideiglenesen feledtetik a szerencsésebb életkörülmények, a vándorlás izgalma, a kaland, de véglegesen nem pótolhatják. És nem pótolhatja semmi az író számára az olvasóközönség közösségét. Sárközi Mátyás így ír: „Itt lenne az ideje, hogy hazatérjünk. Én Magyarországon ott folytatom, ahol tizenkilenc éves koromban abbahagytam. Remekül érzem magam. Úgy járok az utcákon, mint egy bennszülött. Hiszen ha végigmegyek a Picadillyn, ott egyetlen potenciális olvasóm sincs, de itt a körúton legalább minden 114-ik emberről sejdíthetem, hogy ha novellásköteteimet nem is, de legalább a napi sajtóban megjelenő publicisztikámat esetleg elolvassa.” (De azért: 94) A kérdés másik oldala a közösségüket megtartó írók, költők vallomásaiból bontakozik ki. Ezek az alkotók szülőföldjükön élnek, éltek, és csak a történelem szeszélyes alakulása következtében lettek határon túliak. A Trianon utáni hét évtized olyan kisebb-nagyobb közösségeket hozott létre (tizenötezertől kétmillióig), amelyek szinte kényszerítették (természetesen erkölcsi ez a kényszer) íróikat a közösségi szerepvállalásra. Voltak, akik politikusként, vagy lapszerkesztőként, vagy tanárként, vagy színházi rendezőként vettek részt közösségük életében, és voltak olyanok, akik „csak” alkottak: versek, regények, novellák, drámák, esszék páratlan bőségével gazdagították nemcsak közösségüket, hanem századunk magyar irodalmát, irodalomtörténetünk folyamát is. Gál Sándor Kassán élő költő Se nyelv se közösség című versében írja? „félországnyi gyermeke tántorog jövőtlenül / nem védi őket / se nyelv se közösség.” Új Hevesi Napló 31
