Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 12. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: A magyarságtudat kialakítása a határon túli magyar irodalom segítségével
szülővárosára emlékszik vissza, a „hol - volt - talán - sohase - volt” körtéri Thinsz cukrászdára. Ehhez a Svájcban élő költőbarát, Lőkkös Antal hozzáteszi: „A több évtizedes távoliét a legérzékenyebb lelket sem hagyja nyugton az elhagyott után, legyen az a gyerekkor a szülői kéz melegének emlékével, vagy csak egy táj, egy város megkoptatott utcaköveivel, a sarki vegyeskereskedéssel, ahol medvecukrot lehetett venni.” (Várnak: 161) A Londonban élő költő és irodalomtörténész, cambridge-i egyetemi tanár, Gömöri György így nyilatkozott néhány évvel ezelőtt: . fontosnak tartom, hogy az angolok tudják: honnan jövök és ki vagyok. Angol könyveimben, írásaimban mindig kiteszem a vezetéknevemre a pontokat - lássák, hogy nem vagyok bennszülött. Ami pedig a versírást illeti, a legszemélyesebb dolgokról hitelesen csak magyarul, anyám nyelvén szólhatok. Tehát túl a kezdeti évek valóban még eresebb nosztalgiáján, a magyar nyelvhez és kultúrához való kötődésem,...» hűtlenséges hűségem « nemcsak egy korszakhoz kapcsolódik, hanem életre szóló.” (Várnak: 202). A befejező két szó a hazaszeretet fogalmának legfontosabb jelzője lehet. Az Egyesült Államokban alkotó Horváth Elemér vallomása kiegészíti ezt a gondolatot: „Természetes, hogy a rábaközi táj sűrűbben kísért verseimben, mint bármi egyéb, hiszen életem első huszonkét évének színhelye. Tudjuk, hogy milyen végzetesen elhatározó az ember gyermekkora és ifjúsága. Ez azonban nem választás eredménye, hanem ajándék... A Rábaközben születtem, s ott éltem emberek között. Mondhatnám: beléjük ágyazva! Közöttük és általuk lesz a puszta természet: táj:” (Várnak: 229). A Los Angelesben nemrégiben elhunyt költő, Kannás Lajos így ír az emlékeiben élő kiskunhalasi temetőről: „Az öreg temetői fák emléke ültetett a Szajnánál is a platánok alá, hogy a csend és a falevelek hangtalan beszéde mindig az élet szeretete felé fordítson a legnehezebb időkben is.” (Örökké itthon: 217) Bőségesen sorolhatnánk még a példákat, hiszen alig volt olyan alkotója az emigrációs irodalomnak, akitől ne idézhetnénk fel azokat a gondolatokat, amelyek ezt a különös, nehezen meghatározható érzést fejezik ki, a nosztalgiát. A pedagógiának szép feladata lehet segíteni a meghatározást. És még egy gondolat: ha megismerjük és megismertetjük ezeket az alkotókat, ez számukra is igazságszolgáltatás, mert - Ferdinandy György szavaival: - „általa visszafogadja őket szülőanyjuk és édes gyermekük, a magyar irodalom.” (Örökké itthon: 6) Lászlófíy Csaba Erdélyben élő magyar költő írja az Anyanyelv című versében: „... most csak ezt / a szót vedd s védd meg mintha várba / bajvívni mennél s úgy szeresd / mintha nélküle halál várna.” Tulajdonképpen ez a gondolat summázatát adja annak a régi-új tartalomnak, ami az emigrációs és nemzetiségi irodalom egyik legfontosabb motívuma. Számunkra, a magyar irodalommal és nyelvvel foglalkozó pedagógusok, kutatók számára elsősorban új tartalmat jelent, hiszen csak az utóbbi időkben épültek fel azok a hidak, amelyeken az emigrációban és a nemzetiségi létben alkotó írók gondolatai és művei eljuthattak hozzánk. A határon túli magyar irodalom értékei, mondhatnánk: tartalmai szerves, elidegeníthetetlen részét képezik nemzeti kultúránknak. Gazdag, bőséges választékából azonban most csak egy-két olyan gondolatot ragadhatunk ki, amely segítségünkre lehet nemzeti kultúránk felmutatásában, a haza fogalmának frázisoktól megtisztított kiszélesítésében. Az egyik ilyen gondolat az előbb már említett anyanyelv. Az az anyanyelv, amely szellemi identitásunk hordozója, a határokon túl alkotó írók, költők számára azonban még ennél is több: nemzeti identitásuk fenntartója, a szellemi létezés oxigénje, vagy ahogyan Gittái István nagyváradi költő megfogalmazta: „létmuszáj”. Most nincs lehetőségünk arra, hogy felidézzük a birtokunkban lévő példákból mindazokat, amelyek bizonyítják, hogy a nemzetiségi és emigrációs - most már a volt emigrációs - irodalom milyen nehéz külső és belső küzdelem árán tudta, tudja csak fenntartani, megőrizni a magyar nyelvet, de néhány a pedagógiai munkában — akár a példakép okán is - hasznos lehet. Ennek a küzdelemnek a mottóját talán Major-Zala Lajostól, a négynyelvű Svájcban élő magyar költőtől lehetne idézni: „... egy nyelv kihalásával, akármilyen kevesen beszélik is azt, az egész emberiség lesz szegényebb. Egy kisebbségi nyelv elnyomása mindig a többség szégyene.” (Örökké itthon: 114). Mintha erre a gondolatra válaszolna a Pozsonyban élő Dobos László: „... a többségi hatalom, nyelvének szükségét az érvényesüléssel köti össze. Ha érvényesülni akarsz, tanulj meg szlovákul, románul, szerbül, stb. A másik nyelv kényszere. Ez már az erőszakosan számon kért nyelvtudás. Bennem ez haragot teremt, ellenszenvet. Szembeszegülést az erőszakkal. Nem más 30 IX. évfolyam 12. szám - 1999 december
