Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 12. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: A magyarságtudat kialakítása a határon túli magyar irodalom segítségével
versében: Abszolút kanizsai, bácskai meg újvidéki költőnek tartom magam, csak erről írok, és ebből a mikrovilágból bontom ki azt, amit csinálok.” (Én otthon vagyok: 100) Az elkötelezettség mellett van egy másik parancsa, ösztönzése a kisebbségben alkotó művészeknek, így az íróknak is: a minőség. Tudván tudják, hogy csak úgy őrizhetik meg szellemi rangjukat, ha a lehető legmagasabb szinten - sokszor, legtöbbször nehezen megharcolt küzdelmek árán - teljesítik a maguk vállalta feladatot. A magyar és a minőség szinonim fogalmak a nemzetiségi területeken alkotó írók számára. Az erdélyi Csíki László ezt mondta a költőtársról és barátról: „Szilágyi Domokos nemcsak hogy magyar, hanem kisebbségi magyar. Vagy minőségi. A sok elhullott jobb maradéka, a java.” (Határokon járok: 219) Zalabai Zsigmond, a Felvidéken élő irodalomtörténész, esztéta, kritikus és tanár igen szigorúan fogalmazott: „Tévedés azt gondolni, hogy a határon túli körülmények között minden magyarul leírt versszaknak, prózarészletnek nemzetmentő funkciója van. Tudniillik rossz versekkel, rossz novellákkal, félig gondolt tanulmányokkal, meg nem gondolt gondolatokkal nem lehet nemzetet menteni. Csak meggyalázni lehet, és leszakítani a nagy véráldozatok árán ezerszáz év alatt kivívott európai rangú kultúra értékszintjéről.- És erre nincs felmentés.” (Induljunk hát: 34) Az itt idézett író természetesen nem az elit művészet mellett tör lándzsát, és ilyen értelemben szinte folytatható ez a gondolat a Kárpátaljáról származó S. Benedek András szavaival: „... nem elit-irodalmat kell termelni, hanem a kultúra egészét kell kiépíteni, hagyományaival és jövőképével egyaránt számot vetve.” (Hazajöttünk hát: 123) így teremthet a kisebbségi lét szorításából, imperatívuszaiból magasrendű irodalom. Az etikus magatartás és az esztétikai érték természetes harmóniája szólal meg ezekben a gondolatokban, amelyeknek szinte summája a pozsonyi Dobos László kategorikus véleménye: „A nemzetiségi irodalom számára nincs külön mérték, és a hibákért nem jár erkölcsi elnézés: ezeknek az irodalmaknak is egyetlen mentsége a minőség lehet.” (Örökké itthon: 198) És bizonyítandó, hogy ez nem csupán egy, jelentős művészi értékeket létrehozó etikai egység irodalmának a jellemzője, idézzük még a muravidéki Bence Lajost, akinek tanulmánykötete ezt a sokatmondó címet viseli: írott szóval a megmaradásért. Ezt a publicisztikai ars poeticát egészíti ki a következő gondolattal: „... már korábban is sejtettem, hogy a kisebbségi író - ha komolyan veszi ezt a tevékenységét sohasem ír öncélú müvet, sohasem lehet célja saját írói exhibicionista vágyainak kiélése. A kisebbségi írót az elhivatottságon kívül mindig valamilyen konkrét szándék vezérli.” (Örökké itthon: 229-230) A kisebbségi alkotó író mostanában újabb problémával szembesül. A határok megnyitásával sokan - és ezek között számos olyan értelmiségi is található, akinek távozása szegényiti a nemzetiségi kultúrát, - át-, ki-, visszatelepültek Magyarországra és más tájakra. Akik ottmaradtak, mert ragaszkodtak szülőhelyükhöz, „belakott” közösségükhöz, nem tehettek mást, (mit is tehettek volna?) az eltávozottak helyére álltak. Erről az új, nyomasztó voltában is felemelő feladatvállalásról így szól a beregszászi költő és lapszerkesztő, Füzesi Magda: „... a kivándorlási hullám sok értékes embert ragadott ki közülünk. Akik itthon maradtak, kénytelenek felvállalni az eltávozottak feladatait is. Kovács Vilmost idézve: „maradt itt még néhány bolond,... homlokuk jeles, nyakukon kolomp.” Nem nagyon tapasztaljuk, hogy Istenen kívül bárki is vigyázna azokra, akik nap mint nap felnégyelik magukat a kötelességek vágóhídján” (Örökké itthon: 156) - eddig az idézet. Bátran mondhatjuk, ez a helytállás igazi próbája. A határon túli magyar irodalom másik fejezete az emigrációban - helyesebben a volt és mára már megszűnt emigrációban - élő írók müveiből bontakozik ki, és ez a fejezet az utolsó fél évszázad magyar irodalomtörténetének különösen érdekes része. A világ minden táján alkotó magyar írókat - ellentétben a kisebbségben élőkkel - sem szellemi tiltófák, sem gazdasági kényszerek nem korlátozták semmiben: szabadon élhették a maguk választotta életformát, és írhatták rrűveiket korlátok nélkül. Rendkívül gazdag az a tematika, amely ezekből elénk tárul, de most e gazdagságból csak egyet ragadjunk ki: a nosztalgiát. Azt az érzést, amelyet szabadon fordítva így mondhatnánk: visszavágyódás az elhagyott otthon, a visszatérés reménye nélküli szülőföld után. így nyugodtan állíthatjuk - talán kissé túlzó pátosszal -, hogy ez a része irodalomtörténetünknek - kiegészítve a nemzetiségi irodalmat - a hazaszeretet fejezete is. E gondolatokból csak néhányat tudunk itt kiemelni, és nehéz a merítés, hiszen nagyon sok a példa. Thinsz Géza, a svédországi magyar kőik) csaknem egy évtizede lezárult életművét is a nosztalgia színesíti. A lefordíthatatlan város című versében például Új Hevesi Napló 29
