Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 12. szám - VERS, PRÓZA - Apor Elemér: Gárdonyi és a tizenkét négyszögöl
rossz néven, ha én a magam háza elé egynéhány fát ültetek. Szereztem hat kis növendék hársfát és elültettem a házam elé. És itt kezdődik az én tragédiám. A hársfákban nem botránkozott meg senki, hanem a szép karók feltűntek valakinek. Mindjárt az első éjjel ellopták. Gondoltam, ezen hát túl vagyok, legalább nem kell a karókra vigyáznom. És vártam, lestem a hársfák fakadását. Alighogy megjelentek az első rügyek, boldog türelmetlenségemben deszkapadot igazíttattam a fák alá. Volt eszem, hogy a pad lábát mélyen leásattam a földbe s nem egyszer csak azért feljöttem Budapestről, hogy ere a padra ülhessek. Már előre mámoros voltam a hársfák illatától. Hanem ezzel is megjártam. Egy szűrös atyámfia, aki aligha a hársfák illatától volt mámoros, az első holdvilágos éjjel rátalált az én padomra és az ablakom alatt széles nótázásba fogott. Egy darabig csak hallgattam, mert szeretem a nótákat, de már éjfélkor kiszóltam neki, hogy meddig akar még itt mulatni az ablakom alatt.- Reggelig - felelte az ember.- De barátom, én nem nótázok a kend ablaka alatt, hát kend se nótázzék az én ablakom alatt.- Miért ne? - válaszolta. - Jussom van énnekem itt nótázni.- Micsoda jussa?- Az a jussom, hogy ez köztér. Egynéhány hatosért lemondott azon éjjelre a jussáról, s lehet, hogy másnap megint kereste a padot, de az már nem volt ott. Amint a hársfák kileveleztek, az arra járó tehenek örvendező meglepetéssel álltak meg a ház előtt. Uccu, fel a dombra. Legelték a fiatal fák levelét és hálás köszönetül bebőgtek az ablakomon. A csúffá tett hársfákat öntözéssel próbáltam életben tartani. Ebből aztán megint baj lett. A páston sok liba legel. Libának azonban nem jó lenni ezen a páston, szárazabb ez, mint a Szahara. Amint a libák észrevették, hogy a hársfák töve vizes, egyszerre kedves tanyájukká vált a házam eleje. Hiába hagytam abba az öntözést, hiába hajszoltam el a libákat, öt perc múlva megint ott voltak és úgy ették, csemcsegték a sarat égnek emelt fejjel, mintha legalábbis tokaji borral locsolták volna. Észrevették a tulipánjaimat is. Lelkesült gágogással tolongtak a kerítésemnek és nyakukat csaknem egy méterre nyújtva lelegelték a tulipánokat. Fájdalom, ízlett nekik. Egynéhány disznó is lakik ezen a tájon. Ezek figyelmesekké lettek a libák örömére. Odajöttek. Hozzádörzsölték hátukat a gyönge, törékeny fácskához, s amelyik inkább hajlott, hogysem törött volna, ezt kitúrták. Az idén, hogy állandóan megtelepedni óhajtok Egerben, új hársfákat és új tulipánokat ültettem. Szeretném ezt a dombocskát körülkeríteni. Ezen a területen kocsiút nincsen, vízfolyást meg ezen a dombon még a legsárgább szemüveggel sem lehetne felfedezni. Ami a város szépítési elveit illeti, itt a három öles árok, gödrös dombok és egyéb görbeségek világában nincs az a mérnöki lénia, amelyik egyenes vonalat húzzon, hacsak nem a csillagok felé. Bizony szomorúbb lenne, ha az volna a város nézete, hogy itt mindenféle szemétdomb lehet a házak előtt, csak éppen virágoskert nem, mert ez szépítészeti elvekbe ütközik. Gárdonyi Géza” Az újság május elsején beszámolt arról, hogy az író visszavonta kérelmét. Talán eszébe jutott, hogy ez az ellenállás a „Lámpás” című kisregényének következménye, amely öt évvel ezelőtt jelent meg, és ezt Egerben nem felejtették el. De most már mindegy. Fogta 22 IX. évfolyam 12. szám - 1999 december
