Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)

1999 / 11. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Miklós: Látogatás Koltón

emlékkönyvébe”, élete nagyasszonya már „piros tengert” álmodik, szürreális land art képet Szatmárban, 1846. október 8-án. Riasztó varjúkárogást is hall — a sors zörejét. Ekkor már Júlia ezüstpohár, „fényes aranytoll” szívében, sokszorozódik, gyorsul élete, melyet rejtett sor jelöl:

„ Egypár rövid nap, és én mennyit éltem! ”

Föltámadt Petőfi, újra föltámadt és most egyetemes lobogással - feltámasztotta Júlia.

Mindazonáltal a szerelem nem csökkenti, még magasabbra hevíti szabadságeszményét. Ez az a pillanat 1846. október 26-án Kohón, amikor Michelangelo dübörgése hallik soraiból:

„ Barangol és zúg, zúg az őszi szél.

Csörögnek a fák száraz lombjai,

Mint rab kezén a megrázott bilincs Méltó a reneszánsz óriásához:

„És jaj kiáltást küldöttünk az égbe,

De panaszunkat az be nem fogadta,

A rabszolgálat nem hallgatja az meg.

Mert aki jármot hágy nyakába tenni,

Méltó reá, hogy azt hurcolja is,

Míg össze nem dől a korbács alatt. ”

Petőfi híd Michelangelo rabszolga szobrai és Madách Imre egyiptomi színe között - folytat és kezdeményez, miközben „Véres napokról” álmodik.

Michelangelo rabszolgája szétszakítja köteleit Petőfi versében:

„Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval:

(Világszabadság!) ”

Hallatlanul fogékonnyá teszi a szerelem Petőfit, még erőteljesebben lobbantja föl benne szabadságvágyát és a barátság élményét — két óriás lép szivébe, barátság és szerelem: Szendrey Júlia és Arany János. Mindez együttérzését is növeli mindenek iránt, így veszi észre a küszöbön ülő E;7/o«-figurát, a tönkrement szépségű, teste romjaiban matató Sári nénit. Növeli univerzális emberszeretetét, és újra és újra Michelangelo indulatával harsogja: „rabláncunk megtörik.” A boldogság fergeteges időszakában, 1847 októberében Aiszkhü- losz és Michelangelo szellemiségével lel rá Prométheuszra és az ember méltatlan rabszolga állapotára:

„ Ott fekszik, mint egy új Prometheus,

Évezredek óta a bilincsre vert nép,

És rágja máját a saskeselyű,

És vérzi lábát és kezét a lánc.

Le fogjuk rázni róla a vasat,

S elűzzük tőle a saskeselyűt!"

A kép, a sújtó látomás nem szűnik, Michelangelo szobra versben folytatja küzdelmét:

„ Teérted harcolék, szabadság,

S láncra verve lábam és karom. ”

Új Hevesi Napló

33