Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Gángoly Attila: Mese a világ végéről
a vi/áa v4g4wal (qOa'geú' Megtorpant az ódon ház előtt, fülelt. A levegő mozdulatlan tömb volt, kormos felhők tapadtak az égre. Nyugat felől olyan hang gurgulázott, ami csak a hétfejű sárkányé lehetett. „Hol volt, hol nem volt...” Mikor a lakásba rontott, mindent gondosan bezárt. „... volt egyszer egy próféta.” Gyönge mellét vad izgalom düllesztette. Kévésén múlt, hogy szobája közepén orra nem bukott a feltomyozott papírhegyben: Biblia, Korán, Tao Te King, Tibeti Halottaskönyv. Tudta, hogy itt a végítélet. Nemhiába bíbelődött annyit számmisztikával, kuksolt a levéltár mélyén, böngészett középkori, egérrágta pergameneket: lám, most helyükre csúsztak a dolgok. Az időközben eleredő zápor sustorgása új vízözön gyanánt zúgott kajla fülében. Mindeddig Beethoven-szimfóniákat hallgatott; immár ócska lemezjátszóját is a szemétdombra vetheti. Mélyet lélegzett, akár az ópiumszívó, s csakhamar megpillantotta a világot romba döntő hullámok fenséges hömpölygését. Noha menekülnie kellett volna, csapdába esett állatként kerengett az odúban, ahova három hónapja költözött. Akkortájt vált szokásává, hogy egy palack bor mellett óraszám eltöprengjen az élet érelméről, a mindenségről és a halálról. Többé nem kereste föl a kórház fehér köpenyes, pökhendi urait sem. Szürke eszközemberből filozófussá vedlett... Bár nagy robajjal eresztette le a redőnyt, a vihar szeme bebámult a réseken. Tenyerét fülére tapasztotta, de mintha levegőből lett volna a keze. Végül kalapácsot kerített, halszálka-formájú szögeket, s a kamrában lelt hulladék fával bedeszkázott ajtót-ablakot. „Hol volt, hol nem volt...” Míg cserepes ajkai a legszebb mesét kezdték mormolni, töltött magának egy pohár barackpálinkát. „... túl az üveghegyeken...” Szembogara lázasan szikrázott, akár a képzeletében élő pokolbéli szörnyeké. „... az Operenciás-tengeren is túl...” Telt-múlt az idő. Egy pókot fürkészett a homályos sarokban, vaksi nyolclábút, amely az apokalipszis ellenére rendületlenül szőtte hálóját. Odakünn az égiháborúban utolsó rohamra indultak az elemek. „... volt egyszer egy...” Lassan elcsöndesült a vihar, a nap is kisütött, és aranyosan csillogó nyílvesszőket lőtt az anyaföldbe. Bárányfelhők siklottak az égen. A sűrű párát lehelő televény fölött hószín galambok vitorláztak... Másnap, minekutána a deszkákat lefeszegette az ajtóról, csalódott képpel cipelte vissza a könyveket az antikváriumba. Ezután csak sportújságot olvasott, s újra eljárt az ideggondozó fehér uraihoz. 26 IX. évfolyam 11. szám - 1999. november
