Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XVIII.
- Na, Pista! Most készüljön! Mire válláról leemelte a puskát, előtte vagy 15 méterről egy szederindákkal sűrűn benőtt galagonyás gödörből négy szép süldő perdült ki. Az egyiket feldöntötte a gyöngygolyó.- Úgy! Megmondtam... - nyugtázta kurtán, s szinte arcrezdülés nélkül Péter bácsi, olyan természetességgel, mintha csak azt mondta volna: télen bizony nem ritka a hóesés. A terület ismeretét, s ezen belül a vad tartózkodási helyének biztos tudását egy másik alkalommal Péter bácsi imigyen bizonygatta:- Látja-e azt a sűrű vágást? Azt ott, ni! Amit süt a nap! No! Ottan vannak benne a disznók. Úgy fekszenek azok ott, mint a szivar. S hogy ez így is volt, a felől semmi kétség. Mert egyrészt a váltók odavivő friss nyomai ezt egyértelműen megmutatták, másrészt mert ugye a szivar - már csak alakjából adódóan is - valóban, leginkább csak fekszik. Egyébként Péter bácsi szivart szívott. Sőt! Mit szivart! Csongort! Ezt a magyar gyártmányú, rettenetesen erős és minden elképzelést felülmúlóan ordenáré szagú dohányrudat. De nem is akárhogyan. Pipából. Sárgarézkupakos görbepipából. A szivart kettétörte, s egyszerre csak a felét tömte, préselte jobb keze hüvelykujjával az igen ritkán tisztított nikotinszutykos, ám igazán így „bukés” pipából. Mert ő így hívta: Pipa. Hosszú í-vel. Pipa és zamatos Csongor. Egy kora tavaszi napfényes reggelen Pistával indult a sózókat feltölteni. Hátizsákjukban három-három sókockát vittek, melyek bizony a jó órányi gyaloglás után nemcsak a hátizsákot, de a vállaikat is erősen húzták. Ahogy fogytak a kockák, fogyott az erő is, az éhségük meg egyre nőtt.- No, még ezt az egyet kitesszük, akkor aztán nekiülünk, megreggelizünk, és meg is kávézunk — szólt az öreg. Ez új volt. Mármint a kávé. Meglepően új. Pista sokat járt vadászni Péter bácsival, jól ismerte szokásait, még a hátizsákja tartalmát is, a füstölt szalonnával, a kissé szikkadt, vastagra vágott kenyérszelettel, és a vöröshagymával. Időnként szárazkolbásszal, esetleg a hétvégéről megmaradt rántott hússal, ritkán - nyáron - zöldpaprika, no meg a laposüveg, saját kifőzésű kisüstivel. Vagy egy üveg sör. Ez még belefért, ez még olyan „Péter bácsis” volt. De a termoszos feketekávé az egészen új, egészen idegen volt. Nem illett a képbe. Persze erről szó nem esett. Péter bácsi ballagott elöl, mögötte Pista, ő még mindig az eredeti mennyiségű sóval, hisz természetesen nem hagyta, hogy az ő hátizsákjából kitegyenek egyet is, amíg az öreg barátjáé el nem fogyott. A teraszosra kialakított domboldalon telepedtek le, a fiatal fenyők között. A vastag tűlevélrétegtől puha volt a talaj, s kényelmes az ülés. A kilátás pedig egyszerűen csodálatos. A csíkos lenvászon kis abroszra kipakolták az elemózsiát, s egymásnak jó étvágyat kívánva falatozni kezdtek. Pista a megtisztított főtt tojást kettévágta, s úgy nyújtotta Péter bácsinak. 18 IX. évfolyam 11. szám - 1999. november
