Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XVIII.
- Tessék ebből is enni a szalonnához. Úgy olyan, mint a húsvéti sonka. Én nagyon szeretem - kínálta jó szívvel barátját, amit ő el is fogadott.- No! Maga meg vágjon ebből a húsosból, ni! Kicsit ugyan rágós, de ráérünk és hála a jó Istennek, még fogunk is van hozzá. Direkt hagytam a füstre ebből a hasaaljából, mert sütve is jó, még főzelékhez is szívesen eszem. A hagyma is saját, a kert végében megtermett a télire való, ezeket az apróbbakat meg kihordom így az erdőbe, ni, megenni. Itt nem csípi a szemem és igen zamatos. Mikor elfogyott az ennivaló és a sós, nyers - de a legjobb rágóguminál is finomabb szalonnabőrt is sikerült megrágni, Péter bácsi megszólalt.- No! Akkor kávézzunk meg! — s nadrágzsebébe nyúlva, onnét előhúz egy félmaréknyi feketére pörkölt babkávét, s nyújtja fiatal barátja felé.- Tartsa a markát, Pista! Igen finom, otthon is ebből főzünk!- Köszönöm szépen, de én nem kérek! - hárítja el Pista a jószívű kínálást, nem is leplezve kissé rémült meglepetését, mert bizony nem erre számított. Annak ellenére nem, hogy az elmúlt másfél órában máson sem járatta az eszét, csak a Péter bácsi féle kávézáson. Hát most kiderült végre, hogy bizony szó sincs itt holmi termoszról, vagy nylonzacskós kristálycukorról, még kevésbé valami fényes kávéskanálról. Ez ugyan olyan igazi vadőrös, erdőt járó hegyi emberes, „Péter bácsis” megoldás, mint minden más. Egyszerű, puritán. Hogy talán egy kicsit túlságosan is az? Szokás kérdése. A kisöreg mindenestre tovább nem erőlködött a kínálással, hanem egyétlen mozdulattal szájába lendítette a jókora adag szemes kávét, majd félpofára kapva — hogy csak úgy dagadt tőle az arca - elkezdte rágni, ropogtatni, mint valami falánk kis mókus. Szemmelláthatóan élvezte a fanyar, keserű kávézamatot, még cuppogott is hozzá, mint egy kismalac, ahogy az ízeket, aromákat előcsalogatva át-átszűrte rajta a nyálát. Majd a reggeli „Csongor” másik fele következett. Kimért mozdulatokkal komótosan rágyújtott, rápattintotta a kis fényes kupakot, kényelmesen hátradőlt s miközben vidám kék szemeit le nem vette a tájról, nagy élvezettel eregette a jókora bárányfelhőnyi ffistgo- molyagokat. Mivel Pista felé fújt a szél, és a pompás reggeliért nagy kár lett volna, egyetlen megoldás adódott, átülni az öreg másik oldalára. Az elkövetkező negyedórában nem szólaltak meg, csak a madarak éneke zengett minden irányból, ahogy boldog szerelemmel kiabálták országnak-világnak, hogy az ő területük már foglalt, oda más már ne kívánkozzon. A melengető nap sugarai és az ébredező tavaszi természet ölelte körbe a két vadászt, akik ott a fenyvesszélen most boldog megelégedettségben nem cseréltek volna még tán magával a királlyal sem. Mert köztudott, hogy még a királyok is leginkább vadászni szerettek. S pipázni a kávé után. Új Hevesi Napló 19
