Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 10. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XVII
Nőtt a feszültség, a vadászizgalom őrült tempóra gyorsította szívverésemet, Mélyeket lélegezve próbáltam nyugtatni magam. Közeledtek. Már nemcsak egy-két szál remegő búza jelezte a süldők hollétét, hanem állandóan mozgott, hajladozott, lengett egy nagyobb terület. Ott, éppen abban a sorban, barázdában álltunk, amelyben az egyik felénk haladt. Belenéztem a céltávcsőbe, s megláttam az imbolygó foltot. Homályosan sok-sok szál által még takarva, de egyre tisztult, élesedett a kép, s már a kontúrokat is érzékeltem. Tizenöt méterre lehetett, amikor a céltávcső látómezejében tisztán kirajzolódott a disznó feje. Homlokára igazítottam a szálkeresztet. Eldörrent a lövés, zúgott a búza, s az elugró óriási lendülettel menekülő disznó, mint a rakéta, vagy még inkább, mint valami tengeralattjáró, vágta, csapta, hasította a búzatengert. Egyenesen a patak irányába, majd azon át, be a sásba. De nem az, amelyikre rálőttem. Mert az mozdulatlanul, élettelenül feküdt a rálövés helyén. Még lámpafénynél zsigereltem. Szinte hihetetlen. Az éjszaka sötétjéhez szokott, leginkább csak akkor mozgó vaddisznóval találkozni a fényesen világos koraestén, igencsak nem gyakori. Különleges vadászszerencse, a vadászszentek minden jóindulatú áldása szükséges ahhoz, hogy egy-egy ilyen ritka kalandot élhessen át a vadász. Hisz számtalan apró körülménynek kellett akkor precízen illeszkedni, hogy ott a búzában sikerüljön terítékre hozni a közel 60 kg-os gyönyörű kansüldőt. Már az is szerencse, hogy időben észrevettük őket, hisz még nem számítottunk rájuk, no meg hogy nem koca volt malacaival, azután hogy a szél iránya nekünk kedvezett, hogy a sok helyen mellig érő magas búzában lopakodva irányukat nem tévesztettük el, hogy közeledésünk zaját barátom búzatépést, kalászszakítást és disznócsámcsogást imitáló hangjai elnyomták, illetve hogy oly meggyőzőek voltak, hogy a disznók elhitték azt, amit akartunk. Hogy mi is vacsorázni érkező kollégáik vagyunk csupán, ugyanazért vagyunk ott, mint ők. Hogy észrevettük a távoli búzaszálak mozgását, hogy épp irányunkba haladtak, hogy tiszta., jó lövést sikerült leadni. Na, persze, minderre lehetne azt is válaszolni, hogy ez mind -mind a vadászon múló olyan dolog, amit bizonyos gyakorlattal, ügyességgel meg lehet tanulni. A körültekintő területismeretet, a nyitott szemmel való járást, a nyomozást, a disznó búzaevésének hangutánzásét, a jó lövést, stb. Persze! Meglehet, mégis van úgy számtalanszor, hogy minden adott, minden klappol, minden stimmel, és mégsincs eredmény, csak bosszúság, sikertelenség, melléfogás. Mert olyankor nincs vadászszerencse. S ha az nincsen, ízetlen, örömtelen minden. De hát a vadászat ilyen. Nincs két egyforma eset. A vadászat olyan váratlan, kiszámíthatatlan izgalmakat rejt és sok esetben ad is, amelyeknek élményei, emlékei egy életre szólnak. Örökre beivódnak a vadászember memóriájába, leikébe. S táplálják, fejlesztik, fokozzák azt a mélyről fakadó, ősi szenvedélyt, amely nyugtalanná teszi a vadászt. Aki nem bír többé otthon maradni, aki szenved a négy fal között, akinek az erdő úgy hiányzik már, mint maga a levegő, a falat kenyér, 14 IX. évfolyam 6. Szám -1999. október
