Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 9. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET - Ködöböcz Gábor: Világosságot!
3MHA^ TÁNC Ködöböcz Gábor cVilágosságot/ Réti Árpád Petőfi-estje elé Ha létezik a szabadságszerelemnek isteni kiválasztottságon alapuló sorsmodellje, akkor ez legérvényesebb és legteljesebb formában Petőfi pályáján nyilvánul meg. A legmagasabb költői ihlet manifesztációján túl egész személyisége is páratlan minőség a teremtés rendjében, hiszen ő egy személyben volt költő, látnok, apostol, hős és mártír. Utóbb pedig - soha nem volt személyessége és kozmikussága okán - a magyarság legnagyobb legendája. Egyedülállósága kapcsán Ravasz László püspök méltán mondja róla a következőt: „Csodálatos lényében magyarrá lett mindaz, ami egyetemesen emberi, zengő pillanattá az, ami örök és az ő pillanatai örökké zengenek”. Valóban, mert a mintegy 15 milliónyi magyarság számára elgondolhatatlan vigaszt és rendíthetetlen biztonságot jelent az a tény, hogy van egy Petőfi Sándor nevű költője. Végtelen hálával és köszönettel konstatálhatjuk, hogy a Fennvaló kegyelméből van egy zseniális formátumú, minden világnyelven hozzáférhető szerzőnk, s különösen kivételezett helyzetben tudhatjuk magunkat azért, hogy az ő verseit eredetiben olvashatjuk. Mert amit mi hajlamosak vagyunk magától értetődően természetesnek venni, azt bizony a sors sokak által irigyelt nagy-nagy ajándékának kell tekinteni. A kimagasló lirikusok tucatjait felmutató magyar irodalmi hagyományban is egészen rendkívüli, sőt példátlan az olyan tüneményesen organikus, egyenes vonalú és mindent egy lapra föltevő életút, mint amilyet a lángeszü-lánglelkű poéta befutott. Mondhatni - üs- tökösszerüen, hiszen még a krisztusi kort sem érhette meg. Jóllehet egyik hivatásszerű versében a „természet vadvirágáénak nevezte magát, élete - legalább is a biológiailag megélt évek számát tekintve - sokkal inkább a tiszavirágra emlékeztet bennünket. Tudva tudván persze, hogy minden emberi élet teljes és kerek - függetlenül attól, hogy valakit 87, avagy éppenséggel 27 éves korában szólít-e el az Úr. Miként történt az Petőfi esetében, aki azonban a szellemileg-lelkileg feldolgozott, s spirituálisán megmunkált évek számát tekintve mérhetetlenül sokat és intenzíven élt. Érdekes, hogy a rendkívüli sűrítettségü életintenzitás mégsem kelti bennünk a sietség pátoszának benyomását. Annál inkább a feltétlen tisztelet és csodálat érzését. A gyors ellobbanást, a rendelkezésre álló röpke létidőt figyelembe véve ugyanis a teljesítmény jóval nagyobbnak tűnik. Olyannak, ami mögött „minden dicséret csak bicegve járhat”. Azt hiszem, világirodalmi összefüggésben is fölöttébb ritka jelenség az, hogy valaki ilyen vékonyka földi jelenléttel a végtelen, az időtlen és örökkévaló jelzőt kanonizált módon ki tudja érdemelni. Arról ugyanis soha nem volt és nem lehetett vita, hogy Petőfi Sándor a legkozmikusabban személyes és legszemélyesebben kozmikus költőnk. Ebben a minőségben pedig egyesegyedül csak Ady Endre fogható hozzá. Annál szomorúbb, hogy a Petőfi-féle esztétikai magatartás és a hozzá kapcsolódó sorsmodell némelyek számára kiüresedett, érdektelen, sőt egyenesen terhes. Ők a költő híres 80 IX. évfolyam 9. szám 1999 szeptember
