Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 9. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET - Ködöböcz Gábor: Világosságot!
versét is parafrazálva mondják: „Soros, nyiss nekem tért!” És hogy mivégre ez a látványos elutasítás, mitől ez a súlyos öncsonkítást eredményező zsigeri félelem? Úgy gondolom, ennek elsősorban nem poétikai, hanem döntően világképi összetevői vannak. Az életmű tanúsága szerint Petőfi egyike a legvilágosabb, legkövetkezetesebb és legkérlelhetetlenebb költőinknek. Ady Endre híres esszéje már a címében is jelzi a nobilis jellem lényegi vonását: „Petőfi nem alkuszik”. Vélhetően ez az, ami sokakat irritál. Hozzátéve, hogy bizonyos körökben annyira feltétlen reflexszé vált a másság tisztelete, hogy az ilyenséggel már egyáltalán nem is számolnak. Manapság - sok egyéb furcsaság mellett - irodalmi, kulturális vonatkozásban is méltatlan és cudar időket élünk. Miközben az új könyörtelenek harsány, jól szervezett és kiválóan szponzorált tábora üveggyöngyeit csillogtatja és rágalmait hinti - konzervatívnak, idejétmúltnak és talminak bélyegezve mindazt, ami az ún. „posztmodem” közelítéstől idegen - szép lassan a szelektív emlékezet, az agyonhallgatás és a kulturális hagyományból való kitessékelés áldozatává válik egy olyan illusztris vonulat, amely Balassi, Zrínyi, Berzsenyi, Kölcsey, Petőfi, Ady, Móricz Zsigmond, Németh László, Illyés Gyula és Nagy László nevével fémjelezhető. Ki-ki tegye mérlegre a felsorolt szerzők testamentumát, ki-ki gondolja végig a személyes érintettsége kapcsán, hogy önismeretben és önbecsülésben mi mindent köszönhetünk nekik. Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor talán a „hazug álmok papjai”-val szemben is ellenállóbbak leszünk, és biztosabban megkülönböztetjük majd az ocsút a búzától. Ebben nagy segítségünkre lehet az a több antológiára való versanyag is, ami módon Petőfi örökségét idézve mai jelenvalóságára (esetleg hiányára!) figyelmeztet. A számtalan reveláló erejű Petőfi-portré közül most csak a saját Petőfi-képemhez legközelebb álló példákat említem meg: Babits: Petőfi koszorúi, Reviczky Gyula: Petőfi éli, Juhász Gyula: Petőfi-centenárium, Nagy László: Föltámadt piros csizma, Utassy József: Zúg Március, Király László: A régi mesterek. Petőfi arc. Ebbe a sorba illeszkedik a Petőfi halálát megidéző sok-sok vers is, melyek közül szintén csak a leginkább emlékezetes darabokra utalok: Szilágyi Domokos: Szemből halál: Héjjasfalva felé; Kovács István: Segesvári éjszaka; Nagy Gáspár: Segesvári nyár; Farkas Árpád: Fejéregyháza, 1849. A felsorolt versek mindegyike osztozik a makulátlan költő szabadságimádatában, az embernek magyart, magyarnak emberit programjában. Egyszersmind erősítve azt a hitünket, hogy - a sok szempontból rossz emlékű 20. századot magunk mögött hagyva - újabb ezer évre ismét fölragyoghat az a Nap, amely velünk és általunk akár a Petőfi Napja is lehet. Petőfi időben távolodó, mégis egyre sugárzóbb alakja a születőiéiben lévő új évezred keresztútján áll. Élet és halál, szabadság és rabság, jövő és múlt kapcsolódik az emlékéhez. Vajon mi gátolhat meg bennünket abban, hogy ne az életet, a szabadságot és a jövőt válasszuk?! Új Hevesi Napló 81
