Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 1. szám - Az idő sodrában
dolog volna, mint családunkat, neveltetésünket, mindenkori érzelmi kötődéseinket. Csupán önmagát degradálja az, aki mások szépérzékét rombolni próbálja, értékes, morális értékeket hordozó mondanivaló híján öncélúan káromkodik, Isten helyébe pedig a nihilt szándékszik ültetni. Elkápráztathatja vele a sznobokat, de nem az igényes közönséget, és a tapasztalt esztétát sem! Jelenkorunk ürességét mi sem szimbolizálja jobban, mint a tévé képernyőjéhez tapadó, értelmes szellemi produkciókra képtelen átlagnéző, akit ugyan megtanítottak írni- olvasni, de ezt a tudományát a bankszámlája, vagy egyéb hivatalos okiratai aláírásán kívül szinte semmire sem használja. S mindez kinek jó? Annak, aki a TV „világszűrő adóján” keresztül a nihilt, az ész nélküli engedelmességet, a teljes értelmetlenséget szánja neki. Azaz a modern rabszolgaságot. Aki ezzel a rendszerrel azonosul, mintha a lelkét adta volna el. És ugyan miért? Egy tál lencséért. Egy marék szemétért, melyről az őt irányítók azt állítják, hogy ez a kultúra csúcsa. A mindennapi (úgy-ahogy) megélhetésért, melyről azt mondják, hogy ennél több nem is jár neki, merthogy amikor azzá vált, amivé tenni akarták, már valóban megérdemli a lenéző kritikát: hiszen te egy senki vagy, mit akarsz hát? Akit kisgyermekkorától fogva agresszivitásra neveltek, az könnyen válik bűnözővé. Ha gyenge akaratú, nagy valószínűséggel hajlani fog az aberrált viselkedésre, a kábítószerfogyasztásra, a degenerált társadalmi viselkedésre. Ha tömegvoltában keres menedéket, akkor a háborúba hajthatóságra. Ismét megkérdem: kinek jó ez? A válasz kézenfekvő: annak, aki a drogokat forgalmazza, aki fegyverkereskedelemből él, aki nemtelen társadalmi manipulációit még csak bűnnek sem tartja. Vulgáris értelemben nosztalgiahullámnak nevezhető, de valójában egy legújabb kori értékkeresés az, mely szándékainkat vezérli. Az agresszió-kultusz helyett békés, olvasmányos irodalmat szeretnénk azok kezébe adni, akik már belefáradtak a tömegkommunikáció nemtelen és manipulativ áradatába. Szeretnénk ismét értéknek tudni mindazt, ami valójában érték. Természetesen nem a hajdani stílusok felélesztését kívánjuk megvalósítani mindezzel. Az ugyanolyan értelmetlen dolog volna, mint amit a hajdani barokkhoz hasonlóan túlkorosodott és idejétmúlt avantgarde művelői tesznek. Minden kornak megvannak a maga stílusjegyei, de ezt csak úgy lehet érvényre juttatni, ha művelői következetesen kiállnak mellette. A társadalmi küzdelmek, a letisztuló új stílus jegyei pedig egyazon irányba mutatnak: kifelé ebből az idejétmúlt korszakból, melynek szimbóluma a magát mindenféle fegyverrel körülbástyázó, szerencsétlen ember lehetne, aki a végén szinte ki se látszik a fegyverarzenálból, mely őt is, életterét is elborítja. Kifelé a szeméthegyek birodalmából, ahol a felgyülemlett szennynél csupán a hazugsághegyek nagyobbak. Az emberek egy dologra éhesek igazán: a szépségen és az általa megnyilvánuló szereteten kívül az igaz szóra. Egy békés szigetre az egymásra acsargó kortársaktól távol, ahol viszont mégis vannak társaink, akik ugyanazt akarják: üvöltő TV- készülékek és egymásra ordító, egymással verekedő harcosok helyett pár kedves gesztust, külön csak nekünk szánt mosolyt, elutasító, negatív érzések helyett kedves invitálást, gyűlölet helyett szeretetteljes bánásmódot. Mindnyájan az emberiség gyermekei vagyunk, korra, nemre, vallásra, bőrszínre és pártállásra való tekintet nélkül. A fajgyűlölet és a világégések irtózatos hagyatékát nem cipelhetjük magunkkal a jövő évezredbe tovább. Kell a megújulás, a nemzedékváltás, a gyilkos szándékok helyett a barátilag odanyújtott kéz mozdulata. És kell a jó könyv, a szép írások. Művészet kell annak hiánya helyett. 4 IX. évfolyam 1. szám - 1999 január
