Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 1. szám - Az idő sodrában
59z t'c/ő zoc/ráóar/ Az évezred utolsó évébe léptünk. Mindössze háromszázhatvanöt napnyi az a táv, amíg az emberiség kellő súlyt adhat azon szándékának, miszerint a következő évezredbe már nem akarja továbbcipelni bűneinek mérhetetlen súlyát, azaz kifejezést ad a változás igényének. Hihető-e, nem. tűnik-e ostobának az a remény, hogy erre valójában képes? Ez a legnehezebb kérdés, melyet az emberiség bármely tagjának feltehetünk. Egyrészt azonnali ellenérv a nemtelen úzusok felhánvtorgatása, a „miért éppen én?” gyengécske mentegetőzésének ismételgetése. Másrészt azonnal feltámad mindnyájunkban a remény, hogy talán bizony most jött el mindannak az ideje, amit évezredeken át rendre elmulasztott minden társadalom: emberi mértékkel mérni egymást, s nem a mindenkori hivatalok nemtelen elvárásai szerint tengődni önmagunk árnyékai gyanánt. Ki állíthatja meg a mérhetetlen környezetszennyezést? Ki szegülhet szembe az őrült tempójú fegyverkezési hajszával? Kiben maradt még annyi bátorság, becsület és felelősségtudat, hogy érzéseinek, elveinek hangot adhasson? Vagy marad a jól bevált meghunyászkodás, az „úgyse én oldom meg, mert nem rajtam múlik”, avagy „egy fecske nem csinál nyarat” hümmögő háttérzenéje...? Minden korszak nehéz. Aki ép morális érzékkel és sértetlen becsülettel akar átlépni az új évezredbe, annak mindenképpen tudnia kell ezt. Minden korszak minden gyermeke megvívja a maga harcait. Olykor a puszta megélhetésért, a porhüvelye megmentéséért családja, embertársai számára, máskor a jóléti társadalom elkorcsosult gyermekeként, az uralkodó osztályok agymosásának „végtermékeként”, hajdani önmaga negatív tükörképeként. Mozgassa bármi is a mások életébe beavatkozó szerepvivőket, a manipulálandó- nak mindig van választási lehetősége. Milyen kevesen tudják azt, hogy a gyávaság sokkal több küzdelembe kerül, mint a számunkra tiszteletet és megbecsülést kivívó bátor tettek! A belső harcok, az önmarcangolás folyamata, az önvád időszaka sokkal hosszabb ideig tart, mint ha merünk önnön szerepünk szerint teljes értékű emberként élni, önmagunkat megvalósítani, azaz felnőtt emberhez méltóan cselekedni. Mikor lezárul egy korszak, mindnyájan megfogalmazunk magunkban valamilyen konklúziót. Van, aki hamarabb, mások később. Reakcióidőink különfélék lévén nem várhatjuk el embertársainktól, hogy ugyanakkor osszák meg velünk ezen gondolataikat, vagy hogy ugyanolyan gyorsan reagáljanak, mint azt mi tesszük. Az Új Hevesi Napló szerkesztői most egy kis áttekintést szeretnének nyújtani arról, hogyan tekintünk vissza, s hogy miképpen nézünk az új korszak elébe. A lezáruló irodalmi korszakra nézve immáron bátran elmondhatjuk, hogy az avantgarde halott. Végérvényesen és visszahozhatatlanul. Vannak ugyan kísérletek arra nézve, hogy életben tartsák, de ezek nem hoznak semmiféle eredményt. Értelem nélkül írni, blablázni, mondanivaló Inján formai bravúrokkal és efféle fortélyokkal előhozakodni gyermeteg kísérlet. A művészet mindenkori ismérve az esztétikum. Ennek hiánya a művészet jelenlétének abszolút hiánya. Lehet ugyan kísérletezgetni formai (vagy formás) játékokkal, de a hazugságáradatba és a látszat-bűvészkedésekbe belefáradt publikum figyelmét nem fogjuk megnyerni ezzel. A hajdani lázadó kamasz immár túl van a szenilitás korán is, egy bűzlő hullát tömjénezni pedig nem túl vonzó dolog. Az a szerzői csoport, mely kiadványunk szellemi profilját meghatározza, már rég visszafordult a hajdani, nemes eszmék felé, továbbá azon formai szépségkultusz felé, mely a művészetnek valaha értékeset tudott nyújtani. Múltunkat megtagadni éppúgy értelmetlen Új Hevesi Napló 3
