Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Miklós: A szabadság első órája
Losonci Miklós e&ő- ó/'á/x/s Érdeklődéssel olvastam Szokolay Károly emlékezését Füst Milánról az Új Hevesi Napló 1999. áprilisi számában. Kiegészítem személyes emlékeimmel. O a Bölcsészkar Múzeum utcai részében, a nyolcas teremben tartotta óráit, ott, ahol Csontváry kiállítása nyílt 1908-ban. Gyermekes lelkesültségének izgalmára utal, hogy jó félórával előadásának kezdete előtt már a teremben ült rebbentséggel szívében: Jönnek-e tanítványai? Jöttek. Nemcsak egyetemisták, mindenhonnan Budapestről. Megelőzni akarván egyszer én is kurta órával előbb léptem a terembe. Magához hívott: Ugye apád hentes? Igen, az. Honnan tudta? Akkor látnokinak éreztem pontos prognózisát, pedig a nagyon kevés korpulens hallgató közé tartoztam, így jóslata gondolkodásának összpontosításából adódott. Amikor közelebbről, személyesen is megismert, „Szellemek utcája” kötetét dedikálta számomra. Féltett kincsként őrzöm. Lélekkel átfűtött őszinte teatralitás jellemezte, mindez személyiségének bája volt. Kirohanásai is. Amikor magyarázott, olyan dühbe jött, vagy könnyezett az elragadtatásról. Túlzásokra is hajlott, mindez mégse tűnt fölöslegesnek. Akkor már tanítottam, amikor hosszabb szünet után betoppantam szombat esti előadására. Észrevett. Megszakította óráját, magához hívott és a pulpituson percig beszélt velem. Mindig elegáns volt, ápolt, így fíatalabbnak tűnt koránál, pedig arca szüntelen rángatózott, amire még rá s játszott, nem rejtegette teste fogyatékait. Sőt, túlozta is betegségét. Túlozta öregségét. Számunkra egészségesnek és fiatalnak tűnt, mert valamennyien szellemisége friss bőségére összpontosítottunk. Tíz cigarettát is elszívott két órás előadása közben. Szünetet nem tartott, de amikor újra és újra rágyújtott, szertartásosan tette. Mondta is: a dohányzás liturgia. Szerette sajnáltaim magát. A pesti utcán olykor a kirakat peremére ült, mintha nagyon elfáradt volna. Valójában? Ki tudja? Lehet, hogy ez is vonzó szerepjátszásának része, így maradt meg emlékezetemben. Szép lányokba bele is karolt, Zsuzsa kísérte, első sorban ült Mestere előtt. Minden szava kinyilatkoztatásnak tűnt. Szokolay Károly hiánytalanul jellemzi: „önkéntelenül is Joel prófétát juttatta az ember eszébe Michelangelo festményéről”. Történt pedig, ez már a piaristák egykori rendházában, ahová a Bölcsészkar 1954- ben átköltözött. Éppen mondta Babits „Esti kérdés” c. versét dübörögve, hozzátéve: Érzed, minden mozog a sorokban. Abban a pillanatban nagy vakolatdarab hullott a mennyezetről, véresre sértve egy vak férfi fejét. Moccanatlanul ültünk, ő is. Kisvártatva cémavékony hang szólt riadtan:- Professzor úr, folytatjuk az előadást? Erre fölállt, mintha Jeremiás érkezett volna századunkba, harsányan adta utasítását:- Omlik a fal, összedűl a ház, menekülj! Amiről annyit magyarázott, most testesült, az, hogy a dráma olykor humorral ötvöződik. Máskülönben hetekig nem tartott órát, csak azután, hogy a műszaki vizsgálat eredményéről megbizonyosodott. Hallatlan önbizalommal rendelkezett. Önzés volt ez? A legnagyobb önzetlenség, hiszen minket vértezett föl, hogy bízzunk önmagunkban, hogy hessentsünk el magunktól minden terméketlen gátlást. Elfogultságai is neveltek. Tolsztojt nagy írónak tartotta. Nem okosnak. Okos Goethe. Rossz író. Hogy örült, amikor az általa oly nagynak tartott VörösÚj Hevesi Napló 49
