Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tüskés Tibor: Költészet és kegyelem
csak tücsök; s szólok veled én. / Zengjük együtt, szerény hegedűk: »Mennél mélyebb, annál egyszerűbb«. „Sőt úgy látja - szerencsére csak rövid időre - költői programjának némi el- túlzásával, hogy a legeredendőbb költői kifejezőeszközről, a metaforáról is le kell mondania, és csak a lecsupaszított, dísztelen, tárgyszerű beszédre van szükség: „Költő, hová lettek a jelzők? A metaforák / elvesztették értelmüket. / A képek föllázadtak. / Minden a visszájára fordult, / és a világ süket.” Ugyanebben a versben (Romok helyett palotát) írja: „Egy korty valót! Annyit csupán, amennyit / a kisfiam karja átfog... / Hagyjatok engem, hogy azt, ami széthullt: / összerakjam újra a világot...” Mintha Adomót hallanánk: Auschwitz után nincs értelme a művészetnek, nem lehet többé verset írni... Rónay költői programja: ne metaforát: add a melegét! Az emberit ragadd meg hát: az élet változatában a bátor egészet, hogy ha leírsz egy szót, abban a tág mindenség szemlélhesse önmagát. (Ars poetica) Ha a metaforanélküliség programja nem valósult is meg nála maradéktalanul, annyi elmozdulás mindenképpen történt költészetében, hogy mind a közelmúlt értelmezésében, mind a jelen tennivalók megfogalmazásában új költői eszközöket, bibliai toposzokat von lírájába. A bibliai eseményeket persze nemcsak egyszerűen leírja, megverseli, vagy allegóriaként fölhasználja, hanem újraértelmezi, kibontja, látomássá növeszti. Az ostromlott és romba döntött fővárost, a „Vár dúlt romjait”, a pincében elpusztultakat, a romok fölött „talpig feketében” szálló Angyalt, a pusztulás Angyalát, aki a kisdednek sem irgalmaz, látomásos versben idézi meg (Az irgalmas Angyal). Jézus meggyógyítja az inaszakadt beteget: ez az Újszövetségből ismert történet. Rónay nemcsak „leírja” a jelenetet, hanem kibontja a bibliai képet, és beleszövi a közelmúlt értelmezését és a jelennek szóló „tanítást”: a csoda, a gyógyulás, igen, kellene az embernek, de a kínt, a szenvedést, a keresztet már nem vállalják. „S elosonva a házak / közt iszkoltak a sánták és süketek vakok és eszelősök / bénák és dadogok és nem volt körülötte / senki.” És Jézus „nem változtatta a köveket kenyerekké” (Kövek és kenyerek). 1945-ös vers a Jeruzsálem pusztulása is: „Itt állok ajtód előtt és kopogok - szólt az Úr”, de a város minden ajtaja zárva volt - olvassuk a költeményben. A vers egyszerre idézi a konkrét evangéliumi történetet, egyszerre az ország és a főváros világháborús pusztulását és a minden korban érvényes igazságot: a bűn magában hordja büntetését; az árulás, Júdás ezüstpénze nem kerülheti el az ítéletet. A bibliai „témák” előtérbe kerülése, megszaporodása Rónay költészetében aligha véletlen. A múlt értelmezéséhez, az összekuszálódott jelenben történő tájékozódáshoz, elhatározásához, jövendő tennivalóinak fölismeréséhez egyaránt az Ó- és Újszövetség alakjait, történeteit használja föl. E nagy terjedelmű költemények némileg barokkos hangja, nagy ívű mondatai, fölsorolásokban gazdag stílusa gyakran Claudel nagyszabású verseire emlékeztetnek, mindamellett megmaradnak jellegzetesen magyar verseknek és Rónay- költeményeknek. Jézus föltámasztja Jairus lányát - ennyi a bibliai forrás. De ahogy az áradó, központozás nélküli sorokat, a fölsorolásokban gazdag mondatokat, a harmadik szemé - lyü leírás és az egyes szám első személyű megszólalások változatait olvassuk, a keresztény reménynek egy egészen sajátos, egyéni és költői megfogalmazásával találkozunk. „Milyen gyászmenet közeleg...” - ezt az elbeszélő mondja. „Nézz föl Jairus lánya” - ezek Jézus 36 IX. évfolyam 5. szám - 1999 május
