Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 5. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tüskés Tibor: Költészet és kegyelem
szavai. „Tükröt kösöntyűt hozzatok mert élek én és szép vagyok... / meghalok érted föltámadok érted / és nem tudok meghalni soha többé!” - ezekkel a szavakkal, Jairus lányának szavaival ér véget a költemény. Rónay nagy számadás verse a Láttál csodákat. A kilenc részes költeményben számot vet mindazzal, amit a közelmúltban maga körül és önmagában tapasztalt. Helyzetét, sorsát az ószövetségi próféta, Jónás sorsával azonosítja (akit egyébként néhány évvel korábban Babits is megidézett). A költemény záró szakasza: Elnyeletted magadat, de a cethal kiokádott, és fölfogott a part. Koporsóba bújtál, mint aki meghal, de eltemetni senki sem akart. Küldött az Úr, s te kunyhódban maradtál. Hívtak, s mutattad: „Néma lett a szám.” De jött az orkán, fölkapott a hajadnál, és ledobott a város piacán. Azóta itt tusakszol Ninivében, s máig sem érted, hogy aki nevében szólni parancsolt, bár vesédbe lát, mért bízta ezt a dolgot épp terád. Lászlóffy Aladár-est a Kossuth Klubban Foto: Karai S. A verset 1948 februárjában írta. Ami ezután következett a magyar valóságban, az még hatalmasabb „orkán” volt, mint ami elvonult. Rónay életének csaknem felét, kereken harminc évet a kommunizmust építő társadalomban, a diktatúra körülményei között töltötte. Nem voltak illúziói, tudta, hogy a marxista ideológia a vallást a nép ópiumának tekinti, s a diktatúrát nem zavarja, hogy államvallássá épp a marxizmust és a materializmust akarja tenni. Az Új Ember rendszeres cikkírójaként, a Vigilia szerkesztőjeként alkalma volt megtapasztalni a hatalom mesterkedéseit, megismerni a cenzúra működését, a Kiadói Főigazgatóság és az Állami Egyházügyi Hivatal ténykedését, az egyházba beépülő papi békemozgalom szerepét, némely egyházi méltóság - finoman fogalmazva - nem éppen krisztusi magatartását. De Rónay nem a kard, nem a harc, nem a konfrontáció embere, aki azonban a megalkuvástól és az elvföladástól végtelenül messze áll. Hogyan lehet kereszténynek lenni egy keresztényiden korban, akkor, amikor a keresztényeket folyton megalázzák, fenyegetik és üldözik hitükért? Hogyan lehet költőként megőrizni a régi eszményeket, a kipróbált esztétikai elveket, amikor az irodalompolitika a szocialista realizmus elvárásait fogalmazza meg az élő irodalommal szemben? Ezek a kérdések válnak egzisztenciális kérdésekké 1948 után Rónay számára. Meg kellett tapasztalnia az alázatosságot, mert csak így lehetett elviselni a megaláztatásokat. Meg kellett ismernie az elhallgatás csöndjét, a visszhang hiányát, a szigetre szoruló költő magányát, mert a megszólalás belső parancsa fontosabb, mint a siker ösztönzése. Megszaporodnak Rónaynál a hit versei, a bibliai jeleneteket fölidéző, azokat átlé- nyegítő, önmagára és a jelenre vonatkozó költemények. Végigelmélkedi az Újszövetség számos mozzanatát, Jézus szavait, elidőz Jézus életének egy-egy „nagy” pillanatánál. A versek is „nagy” versek, nemcsak terjedelmük, hanem a hang érettsége és tisztasága okán. A forma is megváltozik: a ritmikus dalformát a gondolatritmusra épülő szabad vers váltja Új Hevesi Napló 37
