Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 5. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Kényszervágás
T. Ágoston László ívéire érvágás Apám az ötvenes évek elején majdnem mindennel megpróbálkozott, hogy el tudja tartani a családját. Egy ideig, asztalosműhelyét bezárva az Útépítő Vállalatnál öntögette a bitument, de ezt csak néhány hónapig bírta. Egy alkalommal olyan szerencsétlenül fogta meg a merő edény nyelét, hogy az egész lábfejét leöntötte a fortyogó masszával. Sokáig betegállományban volt vele, aztán vissza se ment többé. Vagy két évig a szigetre járt, a MOHOSZ-hoz. Akkor építették a horgásztanyát, és valami protekció révén bekerült asztalosnak. Télen-nyáron, térdig érő sárban, derékig érő hófúvásban kerékpározott naponta tizenöt-tizenhat kilométert, pedig lényegében nem volt rákényszerítve, hiszen a többiek a már elkészült horgászházakban laktak, s csak szombaton karikáztak haza. Nagyapám sokszor csóválgatta a fejét, és dörmögött valamit gondosan kipödört bajsza alatt. Szerinte a legnagyobb szégyen volt, ha egy iparos ember akár csak ideiglenesen is, bezárta a műhelyét. Egy este véletlenül végighallgattam a vitájukat.- Tíz évig küszködtem, hogy minden szerszámom meglegyen, most meg ott porosodik, rozsdásodik, ott eszi a fene a stelázsin!.... - zsörtölődött az öreg.- Könnyen beszél maga, apuska, de próbálná meg most! - tolta el maga elől az ételt apám.- Most, most... Mi az, hogy most meg régen, meg majd?! Egy iparos mindig megkeresi a pénzét a saját szakmájában, nem hányódik a más kutyavackán. Mondom: jó iparos! - tette hozzá csípősen, kissé elfordulva.- Miért? Én talán nem vagyok jó iparos? - csattant föl a fia. - Nem dolgoztam maga mellett tizenöt éven keresztül? Tán nem csináltam olyan kelelt ablakokat, mint maga? Mondja meg, apuska, az istenit, mondja meg! - A végén már kiabált, a szeme szinte ugrált mély üregében, és öklével az asztal lapjára támaszkodott. Az öreg látta, hogy elevenbe talált, jobban sajog a seb, mint gondolta, de nem akart meghátrálni.- Leülj nekem, mert fölpofozlak! Előttem vered az asztalt, az apád előtt?... Ahelyett, hogy meghallgatnád egy idős ember tanácsát? Persze, könnyen beszélsz, tudod, hogy már pápaszemmel is alig látok... Sokáig ültek csendben, egymással szemben a konyhaasztal két oldalán, és a villanykörte körül zsongó legyeket bámulták. Nagyapám, mintha a hajdani dús, fekete haját igazítaná, végigsimította tar koponyáját. Lassú, nyugodt mozdulattal elővette a dóznit és átlökte a másik oldalra.- Sodoij egyet, no!- Van itt kész - vette elő apám a Kossuthot -, szívjon ebből!- Nem tudsz már sodorni, mi? - mosolyodott el az öreg, de azért elfogadta. Lám, ő még mindig tud valamit, amit a fia nem. Amíg az asszonyok - anyám és nagyanyám - leszedték az asztalt, ők maguk elé bámulva fújták a füstöt.- Nem azért mondtam én az előbb - kezdte az öreg békülékeny hangon -, de valami hibádzik a kréta körül. Dolgozol, mint az állat, aztán semmi foganatja. Tegnap túrós csusza, máma mákos guba... Megette a fene az olyan vacsorát, ahol nincs legalább egy csülök! Apám elgondolkodott és válasz helyett behúzta a nyakát. Valóban nehéz volt akkor húst kapni a mi falunkban. Önellátó községgé nyilvánították, s bezárták a hentesüzlete 28 IX. évfolyam 5. szám - 1999 május
