Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Cs. Varga István: Templom- és eklézsiaépítő II.
Költészetünkben a „templom” fömotívum, versek szerkezetét, életművek vonulatát meghatározó jelentőségű. Ady Egy régi Kálvin-templomban ismeri fel, visszatérve az „igére”: „A textus ma is Jézus”, akinek „Megtöretett a teste, Megtöretett a teste, Kiontatott a vére.” Babits Hazám című versében „zeng a bazilika”, a „Szent király városa” című költeményében pedig „csodás álomról”, a „fő Magyar Templom”-ról álmodik: „Templom kellene, / magasság, mint e Dóm, mélyen a közös égbe" emelkedik. Sík Sándor embervárosról álmodott, amely szívekből épül, amelynek kovásza a szeretet és szimbolikus jelképe: a templom. Jékely olyan kis erdélyi magyar gyülekezetről ad hírt A marosszentimrei templomban című versében, amelyben a tizenegyedik a pap volt, a tizenkettedik pedig az Isten. Kányádi Ellenvers vagy folytatás címen már azt a döbbenetes tényt rögzítette, hogy „csupán egy ajkon szól már / pap tálán marosszentimrén / haldoklik szenei molnár”. Reményik Templom és iskola című versének üzenete: „Ne hagyjátok a templomot, / a templomot s az iskolát! ” Kányádi Kós Károlyt méltán ünnepli versében, mert „Hajlékot Istennek, / hajlékot embernek” épített. Pilinszky a „csatavesztés a földeken” időszakában is vallotta: „honfoglalás a levegőben”. Csanádi Imre Egy hajdanvolt templomra című prédikátoros ihletettségű versében a tapasztott, tojáshéj-templom négy puszta fala közt megőrzött, „magára találó, / térdet-fejet nem hajtó” múltat idézi meg. Nagy László „káromkodásból katedrálist” épített. A katedrális nyelvi jelkép, távlatos tudatalakító szimbólum: sugárzó csoda. Csoóri Sándor a Hó emléke című versében rögzíti az ,, utolsó földi ítélkezés ” távlatából, „ egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve ”, a lepusztulás folyamatát, miközben azt érzi: „mintha egy katedrális vakolata /hullna csöndben”. Németh László azt vallja: „Minden fej Isten kápolnája. De a Széchenyié: székesegyház. ” „ASj íjáfdt...” Czine Mihállyal kapcsolatos élményeim a „Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!” jegyében bizonyítják a számomra, hogy miért lett ő a magyar irodalom virtuális Templomában a Németh László-eklézsia egyik fő organizátora, a szellemi-lelki eklézsiaépítés példaképe. Fénylő várakozással figyelt, amikor kifejtettem véleményemet a debreceni univerzitásról. Válaszként nevetve tette hozzá: „Adj hálát! Ott adott neked az Isten jó feleséget. ” Debrecenbe kerülésem indítóokáról is érdeklődött, könnyen megneveztem: végzős gimnazista voltam, amikor visszajött intemátusunkba Görömbei András, aki csodával határos módon felvételt nyert a debreceni egyetem magyar és orosz szakára. Arról mesélt, hogy milyen szép a Nagyerdő, a Kossuth egyetem, milyen nagy professzor Barta János, Bán Imre, milyen csodálatos ember Julow Viktor... Életem szerencséjének tartom, hogy Budapesten átutazva a debreceni egyetemre felvételiztem. Érvényben volt még az a rendelkezés, amely szerint bölcsészkarra a szerzetes iskolákból jelentkezőket csak „egyéni elbírálás” alapján szabad felvenni. Rendszerint ezt úgy értelmezték, hogy senkit sem vettek fel. Köszönet mindazoknak, akik ezen a rendelkezésen, az akkori „korcsmán” túl tudtak lépni. Bánhegyi Jób szokta fejedelmi méltósággal a hozzá visszatérő tanítványait finom borral, pálinkával kínálni szép, karcsú pohárból, ólomkristály kupicából. Ilyenkor Radnóti szavainak szépségét, közösségteremtő erejét példázta: „vígan szürkebarátot ittak aförge barátok a szépszemü karcsú pohárból”. Czine tanár úr jókedvű társaságában többször is megtapasz42 IX. évfolyam 3. szám - 1999 március
