Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken VIII.
BüUI<ciljcii ösvényeden VIII. A Csarnó-völgy fölött valaha drótkötélpályán, csillékben szállították a szenet a csehi bányától a mónosbéli szénosztályozóig. A széles, lapos völgy két oldalán, fent a dombokon, a gerinc alatt még mindig láthatók azok a szabályos nagy betonkockák, amelyek egykor a hatalmas vasoszlopokat tartották. Ám az a gyalogösvény, amelyiken most a magasles áll, már inkább csak érezhető, mint látható, mert a csipkerózsa, galagonya, boróka meg a sok fű és gaz sűrűn benőtte. Rég volt, amikor azt az ösvényt ember járta. Akkor is inkább csak egy. Egy öregember, aki a szomszéd faluból toronyiránt, pontosabban bódé iránt ballagott itt, éjjel-nappal. Az egyik tartóoszlop alatt megbújó őrbódéban teljesített szolgálatot, s mivel itt jármű nem mozoghatott, hát gyalogolt télen-nyáron. Idős vadásztársaim még emlékeznek arra, hogy az ösvény melletti bokrokon, az az idő tájt divatba jött tejeszacskók voltak a Jelzőfények”, melyek kiválóan működtek - hisz a vaksötétben is jelezték a nyomvonalat. Ma már vastag termőtalajjá korhadt avarréteg borítja ezeket a műanyagdarabokat, az ösvényt meg sűrű bozót fedi. Elmúlt. Belesimult a domboldalba. Ám itt áll most az a vascsőlábú, raklapokból ácsolt kosarú magasles, amelyben ücsörgők. Lent a völgy aljában kis patak csordogál. Télen is, nyáron is, ami azt jelenti, hogy a csapadékszegény, forró nyári napokban is tiszta ivóvizet, hűsítő dagonyát kínál a vadnak. A túloldalon a szemközti lágy ívű domb sűrű akácossal borított. Nem fiatal már, de még mindig jó takarást ad, olyannyira, hogy a disznó még télen is megfekszik benne. Nem sok, négy-öt lehet mindössze, amiről tudok, de van közöttük egy olyan, ami igen komoly nyomokat hagy maga után. Egy egyedül járó termetes kan. Na, ő az, aki miatt most is itt didergek ebben a szűk kis lesben. Már jó ideje fáradozom azon, hogy ennek az öreg, tekintélyt parancsoló nyomokat hátra hagyó disznónak, a neki kijáró módon megfelelő komolysággal „odaköszönhessek”. Csakhogy ez nem egyszerű dolog, mert az öreg disznó okos, intelligens. Körültekintő, vigyáz a bőrére, nem hebehurgya. Ő már malacnak is és süldőnek is rafináltabb, eszesebb volt társainál, testvéreinél, és ez az, ami megmentette az eddigi „ráköszönésektől” - azaz attól, hogy valami puskás ember céltávcsövének hajszálkeresztjét lapockájára csúsztathassa. Sőt ez valami olyat is tud, amit én nem. Általam követhetetlen ritmusban, rend- szertelenül látogatja a szórót, megérzi - mintha csak tudná - azt, hogy én mikor nem jöhe12 IX. évfolyam 1. szám - 1999 január
