Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Bassola Zoltán: Külföldi útjaim (naplórészlet)
Básszóla, íme tasse de tilleul?" Mire én, bár nem lelkesedtem különösképpen a hársfateáért, hogy örömöt okozzak vele nekik, nagy köszönettel azt is megittam a kedvükért. A városka - eltekintve néhány modem épülettől - breton komorságot lehelt. Régebbi házait - vakolat nélkül - sötét gránit tömbökből építették, katedrálisa is szürke komor falakkal, toronnyal meredt az égnek. S amilyen komor volt ez a templom kívülről, olyan nyomasztólag, elszomorítóan hatott belülről is, az oltárok jól beleillettek egyhangú egyszerűségűkben. A kenyeret adó, de cserébe gyakran életet vevő tenger közelségét jelezték a szenteltvíz-tartóként felhasznált óriási kagylók, meg az a száz meg száz hálatáblácska, ami a Szűzanya, meg a védőszentek oltárfülkéinek falát s szobraik környékét elborították. A kagylókat a büszke tengerészek hozták messzi útjaikról, a köszönetét meg azok az édesanyák, feleségek vésették bele a kemény kőbe, akik heteken meg hónapokon keresztül kétségek között hányódva rimánkodták vissza imájukkal kedveseiket a ködös, zord, viharos tengerről. M. Scarabin kis kápolnája sokkal derűsebb istenháza volt. Bár méreteiben nem haladta meg a legeslegkisebb magyar templomot sem, mégis világosabb színeivel levegősnek, könnyednek, szinte vidámnak tetszett. Az oltár mögött, a padozatba mélyedő, fürdőkádszerű keresztelő medencéből arra következtettem, hogy a felekezet a mi baptistáinkhoz hasonló szekta lehetett. Nagyon szerettem délelőttönként a piacon járkálni. Árujuk mellett a mi apácáink - már ameddig voltak apácáink - keményített fehér fejkendőihez hasonló coiffe-okban díszelegtek az asszonyok, ki-ki a maga falujának divatja szerint. Meg-megálltam a beszélgető csoportok között. Persze, beszédjükből szót sem értettem, hiszen a kelta eredetű breton nyelv annyira különbözik a franciától, akár a magyar. M. Scarabin breton családból származott, így tökéletesen beszélte a nyelvet. Tanítónő leánya azonban már amikor a tanítóképző intézetből kikerült, kézzel-lábbal volt kénytelen magát kis breton tanítványaival megérteni, amikor kétségbeesésére breton faluba kapta meg kinevezését. Rokonszenves, kedves embereknek látszottak ezek a piacra bejövő vidékiek. Lassú beszédjük, nehézkes mozdulataik, de még a mosolyuk is mintha szomorúságot árult volna el. A fukar földdel, a veszélyes tengerrel ősidőktől fogva folytatott kemény küzdelem s a szeretteiktől való hosszú elszakadás gyötrelme át- meg átitatta őket keserűséggel. Ugyanakkor mély vallásosság vert gyökeret lelkűkben. Látva azt, milyen törékeny jószágnak bizonyul a viharokban a tengerre bocsátott halászbárka s milyen erőtlen féregnek benne az ember, imával próbálták kikönyörögni a szerencsés hazajutást azok is, akik ott hánykolódtak a nagy vizen, meg azok is, akik a magas szirtekről lesték-várták a vitorla feltűnését. Nem tudtam úgy a székesegyházba benézni, hogy ne láttam volna benne itt is, ott is az imába mélyedt, térdeplő falusi asszonyokat, férfiakat. A breton félsziget nyugati részében tett kirándulásainkon azután ennek a mély vallásosságnak még több és még szemléletesebb példájával találkoztam. Mert M. Scarabin nagyszerű házigazdának bizonyult. Nem elégedett meg vele, hogy pensionner-jei - néhány nap múlva ugyanis két angol leány és egy lipcsei német fiú is jelentkezett rajtam kívül - a megállapodásban biztosított teljes ellátásban részesüljenek, hanem szellemi igényük kielégítéséről is gondoskodott. Volt egy ősrégi, rozoga Ford- kocsija, ezen vitt bennünket erre-arra. A benzinköltséget mi, vendégek osztottuk fel magunk között, ennek fejében azután - az ő javaslatára - magunk szabtuk meg az útirányt. (Folytatjuk) 16 VIII. évfolyam 2. szám - 1998. április
