Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken
illatát lengedeztette a kora esti szellő. Legnagyobb örömömre jó irányból. A fenyves felől, ahonnét immáron hetedik alkalommal vártam a bakot. Az elmúlt hetekben már lőhettem volna, de nekem nem volt sürgős. Többel is találkoztam, de mindig úgy alakult, hogy vagy felkészületlenül ért, vagy teljesen ismeretlen, új bak volt. Amikorra meg alaposan szemrevételezhettem volna, már nem voltam lövéshelyzetben. Nekem mindegyik este adott valami szépet, valami lélekemelő, kellemes élményt, valamilyen maradandó, kedves emléket. És tudtam itt egy olyan bakról, amire szívesen gondoltam vissza. Arra a magányos, mogorva kötekedőre, ami egy hete olyan kitartóan üldözte a kis fiatal barkást. Testalkata, színe és agancsainak messziről felismerhető asszimetriája elevenen élt emlékezetemben. Feltételezésem szerint az ő aktív jelenlétének, az ő szélsőségesen agresszív magatartásának köszönhető az is, hogy a minap csak sutákat láttam. A tőle gyengébb, fiatalabb bakokat elüldözte és a területtől távol tartja. Pedig még csak az ellési időszak elején voltunk, hol volt még az üzekedés. Valami miatt abnormálisán viselkedett. Hát vele szívesen találkoztam volna. De egyelőre semmi nem mozdult, nyugalom volt és párás, békés csend. Folyamatosan fürkésztem távcsövemmel az erdő alját. Karom már úgy elfáradt, hogy szinte fájt, amikor az árpatábla elvékonyodó felső végén észrevettem egy vörös kis foltot. Az erdő szélétől vagy tizenöt méterre. El is csodálkoztam, mert néhány pillanattal előbb még nem volt ott semmi. Hirtelen és gyorsan érkezett. A már sokat látott, vemhes suta volt az. Szinte szögletes már a hasa. Néhány nap múlva elleni fog. Idegesen, hosszasan hallgatózva, állandóan figyelve hajolt csak le egyszer-egyszer egy-egy falatért. A távcsővel egyértelműen láttam, hogy nem engem, nem felém figyel. A fenyvesbe beékelődő, nagy tisztás túlsó oldalát nézte. Követtem a tekintetét, de semmit nem láttam. Egy ideig békésen legelészett, majd újra hirtelen, fel-felkapva fejét, sokáig tekintgetett az előző irányba. Tovább, több ideig tartott ez a figyelés, mint a szokásos, legelészés közbeni, biztonságról meggyőződő, tájékozódási hallgatózás, szimatoló körbetekintgetés. Tudtam, hogy valami zavarja. De azt nem, hogy mi. Aztán megoldódott a rejtély. Lesemtől mintegy háromszáz méterre, a túlsó oldali fenyves szélére kilépett egy bak. A messzelátó segítségével azonnal ráismertem. Ő az. A kis agresszív. De nem közeledett. Sőt. Az erdő szélétől tíz-tizenöt méterre azzal párhuzamosan fölfelé haladt. Meg-megállt és figyelte a sutát. Az meg megindult felém. Már nem is legelt, csak hátra-hátra nézve, négyet-ötöt lépkedve jött. Egyenesen a lesem irányába. Figyeltem a bakot. Már csaknem elérte a fenyves sarkát. A suta meg már szinte alattam volt. A magasles deszkáinak rései között villogott vörös alakja. Azért izgultam, nehogy észre vegyen, nehogy riasztásával a bakot is elugrassza. Pár méterre lesemtől, szinte alattam váltott át a Cégéi nyiladék bokros, füves tisztására és eltűnt. Most a bakot kerestem. De azt sem láttam. Beváltott az erdőbe. Egyedül maradtam. Nagyot sóhajtva eresztettem le szemem elől a kereső távcsövet. Szívverésem lassan visszaállt megszokott ritmusába. Hogy azután eszeveszetten újra meglóduljon, mert tíz perc sem telt el, és a bak ott állt kint az árpa szélén, ott, ahol az előbb még a suta volt, tőlem vagy százharminc méterre. Közeledett. Az egyik agancsszár világosabb és véknyabb is, mint a másik. És mintha rövidebb is lenne. De formás. A suta csapáján ballagott. Már csak száz méter volt a közöttünk lévő távolság. Új Hevesi Napló 9
