Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken
Szaporán kapkodtam a levegőt az izgalomtól, töprengtem, hogy mit tegyek. Még egyszer megnéztem a távcsővel. Semmi kétség, egyértelműen selejt bak. Határoztam. Ha tartja az irányát és közelebb ér, meglövöm. A kereső távcsövet óvatosan az ülődeszkára helyeztem és nyúltam a puskáért. Ahogy hang nélkül felemeltem, már ki is biztosítottam. A les oldaldeszkájára fektettem a fegyvert. A bak jött tovább. Előrenyomtam a gyorsítót és belenéztem a céltávcsőbe. A bak most váratlanul letért a suta irányáról, és tőlem balra vette útját. Vállamat megtámasztottam, bal kezemet a puska és a deszka közé helyeztem és a szálkereszttel követtem az őzet. A távolság már csak nyolcvan méter volt. Ha megáll, ellövöm, gondoltam, és ebben a pillanatban túlrántottam a puskát. Mert a bak nem mozdult. Csak állt. Szinte öntudatlanul húztam vissza a fegyvert, és a szálkeresztet ismét ráhelyeztem a nyaktövére. Megérintettem az elsütő billentyűt. A lemeztetős les, de az egész völgy is beleremegett a hatalmasat csattanó dörrenésbe. A céltávcsőben nem láttam semmit, de fölötte lepillantva láttam, hogy a magas fűben ott feküdt a vad. A 270-es Winchester tűzbe rogyasztotta. Felsóhajtottam. Mindig is szorongva gondoltam arra, hogy esetleg rosszul lövöm meg az őzet, és az majd ne adj' Isten sírva vonszolja tovább magát. A költő Áprily Lajos jutott ilyenkor mindig eszembe, aki annak ellenére, hogy szenvedélyes jó vadász volt, egyszer egy haláltusájában vészsíró őz hallatán örökre felhagyott a vadászattal. De az én bakom csak feküdt. Én meg csak ültem. Néhány másodpercnyi higgadás után kiürítettem a puskát, az üres hüvelyt zsebre tettem. A lábam még akkor is remegett, amikor lekászálódtam a lesről. Lassan haladtam bakom felé. Ugyan milyen, ugyan hol érte a lövés? A hirtelen rámszakadt élmény számtalan kérdést vetett fel bennem. Kalapomat levettem, mikor odaértem hozzá. Bal oldalára dőlve békésen feküdt, szájában az utoljára letépett zöld fűcsomóval. Rögtön láttam, hogy ott érte a lövedék, ahová céloztam. Ez megnyugtatott. Megsimogattam az agancsát, megtapogattam az agancsrózsákat. Az egyik szár dúsan gyöngyözött, a másik sima volt. A villás sima szár lejjebb is indult, mint a másik. Valaha megsérülhetett, megrepedhetett az agancstő, és így forrott újra össze. Ennek a balesetnek a következménye lehetett az, ami miatt ő másképpen viselkedett, mint ahogyan az egészséges vad szokott. Boldog voltam. Bemutatható, három-négy éves selejt, de jó terpesztésű, igen érdekes, páratlan hatos bakot lőttem. VII. Bár a lenyugvó nap már csaknem elérte a tamaleleszi dombok élét, még mindig nagyon meleg volt. A kis homokbányái bakot vártam. Egy terebélyes galagonyabokor tövében üldögéltem és figyeltem, ahogy az alsó ágakon fürge cikázással futkosnak a hangyák. A távoli, egerbocsi harangszó litániára csalogatott. A bokor túlsó oldalán ekkor egészen közelről, hirtelen megzizzent a fű. Odakaptam a fejem. 10 VIII. évfolyam 2. szám - 1998. április
