Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken
Útban hazafelé, de még otthon is ezen a furcsa agancsú verekedősön járt az eszem. Bizakodtam abban, hogy még találkozom vele. ** A Medvesi területen egy bokor alá elhelyezett ülcsiken leselkedtem ma este. Még jó lővilág volt, amikor a gerincen megjelent egy őz. Ráadásul egy bak. Legelészve lemerészkedett teljesen a gödör aljáig. Negyven méterre lehetett tőlem. Egész lénye sugárzott a fiatalságtól. Tavalyi bak volt. A friss zöldek között szinte világított izzón vörös csuhája. Füle hegyéig érő agancskája szép formájú volt, ágai szabályosan mutatkoztak már, de még nem volt teljesen letisztítva. Hosszasan szemléltem, messzelátóval figyeltem. Bájosan pisze orrú fejecskéjét hol ide, hol oda kapkodta. Szemlátomást nagyon bántották a böglyök, legyek. Az esős idő után hirtelen nagy meleg lett. Rengeteg a szúnyog, a légy, a kullancs. Én magam is szenvedek tőlük, pedig szaporán füjkálom magamra a riasztó kencéket. Hát még az újszülött, tehetetlen kis jószágok mit gyötrődhetnek a sok vérszívó élősködőtől! Mert vannak ám már újszülött pettyes kis őzgidák! Tegnapelőtt hajnalban szemtanúja lehettem, amikor egy kisgidát anyja nyalogatott, letakarítva róla a magzatburok maradványait. Az ártatlan pici jószág rogyadozó lábacskáival próbálkozott volna felállni, de mindig visszahuppant. Néhány perce születhetett csupán. Óvatosan húzódtam vissza, nehogy megzavarjam őket. Ma újra találkoztam velük. A suta legelészve ballagott, a gida meg szorosan mögötte tipegett. ** Szitált az eső egész nap. Párás volt a Külyűdi-völgy. A már ismerős vemhes suták ennek ellenére pontosan érkeztek. Békésen legelésztek az árpa sarkában. Másik két suta is kiváltott a fenyvesből, de azok határozott irányt tartva csipegetve, lesekedve haladtak a Cegébe vezető irtás aljában, majd a bokrok között itt-ott még megvillantva vörös nyári felöltőjüket, eltűntek a szemem elől. Bakot nem láttam. Egész este folyamán egyet se. Hiába vártam, nem jött. Töprengtem az okán, de nem jutottam dűlőre. Ákos a tavalyi napraforgótáblán látott meg egy erős bakot. Rácserkeit. Rá is lőtt. El is hibázta. A vizes fűben érzékelte, hogy a lövedék az őz felett csapódott be. A bak minden ijedtség és sietség nélkül büszke tartással, szinte méltóztatott bevonulni a sűrűbe. Új lőszert használt Ákos. Ez könnyebb volt, mint az általa megszokott, ezért is lőhetett magasat. No meg a távolság is nagy volt. Plusz az elmúlt időszak néhány eredménytelenségének nyomasztó feszültsége. Épp elég ahhoz, hogy újabb sikertelenség szülessen. ** ** A tegnapi bak viszontlátásának reményében Ákos ma ismételten a száraz napraforgók közé ült le, úgy, hogy rálásson az erdő és a tábla közötti dűlőútra, meg az azt szegélyező harsogóan zöld füves részre. Lajos bátyám meg a Kölyüd felső végébe ment ki, arra a dombra, amely mögött már a falu szélső házai lapulnak. A vasles újra nekem maradt. Egy félóra telhetett csak el, a csendes, békés elmélkedéssel, amikor Ákos irányából dörrent a fegyver. Majd sokáig csak az eső utáni virágos rét, és a hűvös fenyőerdő 8 VIII. évfolyam 2. szám - 1998. április
