Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken
S a lőhető, selejt kis bakocska közeledik. Most egy bokor felé halad. A távolság már csak száz méter lehet. Úgy tervezem, ha belép a bokor mögé, a messzelátót a puskára cserélem. S most eltűnik. Lassan engedem le a gukkert, közben tekintetemet nem veszem le a bokorról. Óvatosan emelem vállamhoz a puskát. A céltávcsőben megtalálom a bokrot. De mást nem.- Ha kilép a takarásból, meglövöm - gondolom, s kibiztosítok. Várok. Semmi. Percek telnek el. A fegyver már nagyon nehéz. Leengedem, de szabad szemmel már csak szürke foltokat érzékelek. Csaknem sötét van. Újra felemelem a puskát, de nem látom a bakot. Elfáradok. Térdemre fektetem a fegyvert, s a gukkerral fürkészem a bokrot. A szélén egy kis foltot vélek mozogni. A feje. De nem lép ki a takarásból. Nem és nem. Sötét van. Elzárom a puskát, kihúzom a szék földbe süppedt lábait, és csendesen kilopakodom a peremre. Ekkor nyargal ki a kisbak a völgyből. Patácskáinak fürge dobogását elnyeli az este. Egy varázslatos hangulatú, kora májusi, csillagfényes este. ** A Kölyüdi vas-magaslesből ma is láttam őzeket. Két ismerős suta váltott ki először a tisztásra. Az elgazosodott nyiladékra ereszkedtek le, ott, ahol valaha szépen termő szőlő futott végig az enyhe ívű, kis dombocska oldalában. Mára csupán néhány száraz tőke, korhadt szőlőkaró-csonk emlékeztet arra, hogy annak idején élt itt olyan gazda is, aki a közösbe terelés idején ellenállt mindenfajta agitálásnak, embertelen szorongatásnak. Mert ennek a vékony, kis szőlőparcellának egykori tulajdonosa nem volt hajlandó megválni szeretett földjétől, hiába ígértek neki fűt-fát, hiába fenyegették, bántották. Nem és nem. Persze ahogy idővel a köré telepített fenyves nőtt, a fák lombja úgy fogta el a nap éltető meleg fényét, úgy senyvédték, majd haltak el a hajdanán bőven termő szőlőtőkék. Most ezen a nyiladékon váltanak le a tisztásra a vadak. Amikor a sűrű fenyvesből valami kilép ide, azt a szajkó vagy a rigó azonnal jelzi, s ilyenkor már érdemes távcsövezni az erdő sarkát, mert nemsokára megjelenik ott valami. Ma a két suta tette ezt. Negyedóra elteltével kiballagott két bak is. Mindkettő fiatal, még barkás. Őket is láttam már itt. Aztán újabb suta szökkent a tisztásra, s rövidesen egy eddig általam még nem látott bak. Külön érkezett, külön is legelt. Mogorva, magának való jószág volt. A hat őz egy ideig békésen megfért együtt, de az utoljára érkező egyszer csak kergetni, űzni kezdte az egyik barkásat. Erőszakosan, dühösen. Pár perces ide-oda szaladozás után végképp bezavarta őket az erdőbe. A ritkás szélén még láttam, ahogy elszántan, kitartóan üldözte a fák között is. Érdekes agancsa volt ennek a kis erőszakosnak. Az egyik ága szabályos, ám a másiknak a színe is eltérő volt a normálistól, s ezen a világos száron mintha nem is láttam volna ágakat. Már erősen szürkült, amikor újra megjelentek az árpában, de jó tíz perces időkülönbséggel. Először az üldöző jött büszkén, magabiztosan, szinte gőgösen, később óvatosan lopakodva a kis barkás. Új Hevesi Napló 7
