Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
írásom elején említettem Madách Imrét. A Tragédia üzenete is visszavezethető két nagy Kölcsey-mühöz, a Vanitatum vanitas keserű kételyeihez és a Hymnushoz. Mert csak akkor kérhetjük Isten áldását, de még szánalmát is, ha megfogadjuk az Úr szavait: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” A városkép egyfajta üzenet a jövőnek és a jelenkornak. Megmutatunk magunkból valamit, amit lényegesnek tartunk. Akár akaratlanul is. Minden kor mást üzent azzal, ahogyan a városai küllemét alakította. Az igényes városkülső önbecsülést fejez ki, ugyanakkor tiszteletet mások iránt (a kettő valahol egy, nemde?) Az igénytelenség viszont nemcsak snassz, hanem degradálja mindazokat, akik szembesülnek vele. Eger utcáit járva mindkét fajta építészetből kaphatunk ízelítőt. A barokk és a klasz- szikus Eger mellett ott él, a 60-as évek szégyenletes hagyatékaként a beton-szörnyszülöttek éktelen maradéka, a minden fantáziát nélkülöző épület-rémek, kockaházak, betonsufnik, foghíjakat képezve, megoldásért kiáltva vagy esedezve. Kétféle egri van. Az egyik büszke szeretne lenni továbbra is szükebb pátriájára, a másiknak mindez nem olyan lényeges vagy nem számít. Időnként vitába keverednek egymással. Mint pl. a Makovecz-uszoda vagy a színház rekonstrukciója kapcsán. Nem hivatalos statisztikák szerint általában a bennszülött egriek vagy a már egrivé váltak vállalnak büszke közösséget a várossal, míg a bevándorlók kevesebbet törődnek a város küllemével. Amint interjúkból kiderült, a tősgyökeres egriek amellett voksoltak, hogy a Makovecz Imre tervei alapján felépítendő uszodát szeretnék a város szívében látni, tehát támogatják a közgyűlés tavalyi döntését. Egyfajta „igen” szavazat ez egyúttal az európai igényeknek is. Heves viták folytak viszont a Gárdonyi Géza Színház rekonstrukciója ügyében. A belváros hajdan díjazott, ámde mai (és tegnapi) ízlés szerint is rémségesen csúnya épület sehogyan sem illik építészetileg, sem esztétikailag a Székesegyház környezetéhez. A két épület „nem folytat párbeszédet egymással”, vagy inkább mondhatni, hogy nem állt szóba egymással soha. Van. Nézzük. Kénytelen-kelletlen. Mi tagadás, igen rossz ránézni. A tervező ragaszkodik az épület eredeti állapotban való megtartásához. A színházi dolgozók és a város közvéleménye nem. Mi ilyenkor a teendő? Készült egy terv, mely szerint átalakítható az épület úgy, hogy az eredeti színház- épület homlokzata visszaállítható, az egész együttes pedig megfelelne a 21. század igényeinek. Mindez a színház munkájának akadályozása nélkül. Kinek van igaza? A mindent olcsón megoldani akaróknak vagy a jövő igényei szerint gondolkodni próbálóknak? Ha valaki, kezdő korában terveztet és felépíttet magának egy olyan lakóházat, mely megfelel a pénztárcájának, de az igényeinek nem, csupán elviseli, mert jobbat momentán nem tehet, később pedig, anyagilag gyarapodván nekilátna, hogy a városcsúfítás tényét meg nem történtté tegye, vajon joga van-e hozzá, hogy ezt a lakótér megőrzésével, annak körbeépítésével megtegye? Mit tehet, ha az építész ragaszkodik az eredeti épület megtartásához, csak mert szerinte szép, melyikük jogai erősebbek? A tulajdonosé vagy a tervezőé? Jogvitát Új Hevesi Napló 55 fíiurawski 1 Ihgclolm:
