Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
rályné meg Ottó trónörökös; a koronázási dombról lelovagló király tisztelgett is nekik a kardjával, aztán tovább ügetett várpalotájába, a koronázási díszebédre, amelynek lefolyását részletesen közölték a napilapok. A királyi várpalota Dunára néző nagy galériájában gazdag büfé volt felterítve, ahol a magamfajta érdeklődőnek is jutott néhány ízletes falat. Amikor ez a tündérálomnál is gyönyörűségesebb délelőtt minden percben új képet ragyogtató mozzanataival elvonult a szemem előtt, végiggondolva a látottakat, önkénytelenül feltettem magamnak a kérdést, hogy mégis, mégis mi volt a legszebb? Kinek a ruhája, kinek a gyémántja, vagy melyik mozzanat, melyik része a feledhetetlenül szép szertartásnak? Lehet, hogy másnak más, de nekem az a mindenkinek példát szolgáltató vallásos buz- góság kötötte le leginkább a figyelmemet, amely királyunknak, királynénknak az áhítattól szinte átszellemült arcán tükröződött. Az Istenre hagyatkozásnak amilyen odaadásával borultak le az oltár lépcsőzetén, ahogyan a föld legfőbb ékességét, a koronát fogadták, ahogyan térdrehullva a szent mise folyamán imába merültek, amilyen bensőséges buzgósággal a szent áldozáshoz járnitak, - ez az, amit elfelejteni soha sem lehet. És ha e gyönyörű napon is volt valami fájó, akkor az volt az, hogy még este elutazott a királyi család. Sokaknak zokon is esett ez a sietés, pedig bizony bölcs dolog sürgette azt. Mert ha szeretett királyunk ez alkalommal ha csak egyszer is nálunk hajtja le pihenésre koronás fejét, akkor már fényes kivilágítást, gazdag lakomákat, örömünnepélyeket kellett volna rendezni, ami pedig alig-alig illett volna most a nemzethez, amely agg királyát szívből gyászolja még, és amelynek annyi hős fia vérezve küzd a harctereken. A koronázás napja nem is volt így a más időkben szokásos vigalmak kezdete, hanem a mély gyászból az alkotmányos kötelesség hű teljesítésére kiemelt kizárólagos alkalom. A kis trónörököst se hagyjuk szó nélkül. A szép kis királyfi nagyon illedelmesen viselkedett a templomban, fent a főoltárra néző oratórium erkélyén, a magyar tábornoki díszbe öltözött bolgár cár közelében. Göndör szőke fürtös fejecskéje csudálkozón figyelt; no úgy egynéhányszor le is mutogatott királyi szüleire. Aranyszövetű köpenykéje, meg a cipellője is, hermelin prémmel volt beszegve; a templomból kimenet feltette fehér kucsmáját, amelyen gyémántos foglaló tartotta a kócsagforgót. Négy esztendős fiúcska még, és természetes kedvességével nemcsak szüleinek, hanem két országnak kedvence már. Kedves apró történetek keringenek róla. Beszélik, hogy valamelyik királyi kihallgatás alkalmával besompolygott atyja dolgozó-szobájába, aztán addig került-fordult, amíg egyszer csak elkezdte pengetni atyjának a sarkantyúját. Mikor atyja gyöngéden elhárította magától, akkor meg a kihallgatáson lévő nagyrangú tiszt sarkantyújának pengésére volt megint kíváncsi. Ekkor azonban anyja jött be érte, s ő vitte magával „a mi ezredesünket”, amint „otthon” hívják a trónörököst. Lelkes örömmel beszélnek mindenfelé úgy a király, mint a királyné rendkívül megnyerő, kedves közvetlenségéről, az ő példás, meleg, családias érzületükről, ... De úgy-e, ezek már nem tartoznak ide? Most veszem észre, mennyi sokat írtam! Mégis milyen keveset ahhoz, hogy kifejezhessem: lelkem mélyén micsoda gyönyörűséges emlékeit őrzöm annak a páratlan december 30-ának. Egy életben valóban csak egyszer láthat ilyet az ember. Most érzem igazán, mit jelent a szó, hogy leírhatatlan. És éppen az, aminek megértésére csúfot vall a toll, igen-igen kedves emlékül fog bennem élni életem fogytáig. 48 VIII. évfolyam 6. szám - 1998 december
