Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
feladata, hogy jelenlévővé és hatóerővé tegyék az egyházat azokon a helyeken és oly körülmények közt, ahol csak általuk lehet az egyház a föld sója”. „A laikusok nemcsak az egyházhoz tartoznak, hanem ők az Egyház” (XII. Piusz., 1946). Ennek az egyháznak (ami önmagában puszta absztrakció és fogalom lehet a kereső ember számára) tükröződése, látható-érzékelhető megjelenése - a helyi gyülekezet, a plébániai és liturgikus közösség. „Krisztus a helyi egyházakban gyűjti össze a híveket, s ezek oltárközösségi jele a szeretetnek és a titokzatos test egységének” (26). Akik egy kenyéren élnek, „kézzelfoghatóan mutatják Isten népének egységét, melyet ez a magasztos szentség jól jelez és csodálatosan meg is teremt” (11). Összetartó lelke az egyháznak a Szentlélek, aki „egyesít közösségben és szolgálatban” (4), s aki „létrehozza és sürgeti a szeretetet a hívők között”, de az együttérzés és örvendezés szolidaritását is (7). Semmi kétség, itt valami egészen új, tartalomban, dinamikában megreformált egyházközségekről, plébániai és liturgikus közösségekről van szó. A régi tömeg-egyházi és nép-egyházi képlet eltűnt (ahogy az egyházban sem tömegintézményt, hanem sajátos közösséget látunk), és számol vele a Zsinat, hogy „Isten népe nemegyszer kicsiny nyájnak tűnik, mégis az egész emberiség számára az egység, remény és üdvösség életerős magja” (9), a „föld sója” (33), és „szerepe a kovászé” (31). Ennek az új közösségnek egészen pregnáns, szakrális karaktere van. Igazi „koinonia” (az ősegyházi közösség neve) kell legyen, nem anonim, egymás számára idegen, jellegtelen „tömeg”, hanem „egy szív, egy lélek” (Após 2, 46). Az ontológiai szentség biztosítéka a hívek egyetemes papsága, mely a keresztség- ben és bérmálásban gyökeredzik (10). Ez a teológiai alapja egyébként a Liturg. Konstitúci- óban szorgalmazott közösségi misének”, melyen a „hívők nemcsak mint kívülállók, vagy néma szemlélők legyenek jelen, hanem a szent cselekményben tudatosan, áhítattal és tevékenyen vegyenek részt” (48). Ez fokozatosan kialakítja az eszményi, vonzó, liturgikus közösséget. További távlatként - az egyetemes papsággal és apostoli hivatással az jár együtt, hogy „minden hívő közös feladata Krisztus testének építése” (32). Ez feladatot jelent az egyházon belül és kívül egyaránt. Belül: tanító-prófétai és tanúságtevő küldetés, alapvetően a családban („egymás előtt tanúi a hitnek és Krisztus szeretetének”, 25), de a hívők és nemhívők felé is. Kifelé az egyház már nem tekinti magát Noé bárkájának, mely a világ özönvizétől elkülöníti magát, hanem küldöttnek és megszentelőnek az egész emberiség felé, s mint „az üdvösség egyetemes szentsége” (48) fölemel és Istenhez segít minden emberi jószándékot és istenkeresést (vö. 16). Mert „ki kell terjeszteni Isten népét az egész világra” (13), hiszen „tágabbra nyíltak az egyház kapui” (36)... De a világiak segítsége nélkülözhetetlen mindebben, hiszen a világ megszentelése és lelki hódolata általuk történik (34), a „világi élet struktúráin keresztül is” (35). Mert az egyház hivatása szerint nem mondhat le „a világ konszekrálásáról”. „Semmiféle emberi tevékenységet sem lehet kivonni - még az evilágit sem - az Isten fennhatósága alól. S a mi korunkban különösen szükséges” (36) e téren - a szekularizáció terjedése miatt - a világiak segítsége. A fentiek nyomán komoly lelkiismeretvizsgálat tartható a mi magyar egyházközségeink életéről. Ami a század elején világegyházi viszonylatban is progresszió volt: az egyházközségi szervezet megalkotása, a világiak bevonása az egyházközségek igazgatásába, képviselőtestület, tanácsok felállítása, mostanra teljesen kiüresedett. Ela egyáltalán van belőlük valami, legfeljebb az anyagi ügyek formális intéző, inkább jóváhagyó szerve lett. A Zsinat szándéka szerint ezeknek is irányt kell venniük a jogi szervezeten, jellegen túl - a 32 VIII. évfolyam 6. szám - 1998 december
