Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
Koncz Lajos A vUáyiaÁ eyqAÁji AfuMtafo (kiddetéá A cím könnyen ellentmondásosnak tűnhet, de ez csak a Zsinat előtti „klerikális” gondolkodás maradványa bennünk. De ha a zsinati okmányok üzenetét és szellemét hagyjuk magunkra hatni, feloldódik és elmúlik a szavak látszólagos szembenállása. És egy nagyon fontos krisztusi kérés, sőt felhívás ragad magával bennünket. A Zsinat központi okmánya, a Lumen Gentium alapvetően misztériumnak mutatja be az egyházat, amely titokzatos, sokarcú valóságként jelenik meg a világban. Bibliai képek és hasonlatok sorát mozgósította a Zsinat a megközelítés érdekében, s ezeknek csúcspontja az „Isten népe" - meghatározás. Ez az ősi kép az egyház egyetemességét, a legősibb értelmű katolicitást idézi fel, melybe beletartoznak a püspökök, papok (hierarchia) és világi hívek egyaránt, sőt hozzá „rendelődnek” titokzatosan a különvált testvérek és a nemkeresztények is, szóval az egész emberiség. Ezek után a zsinati okmány kiemelten a „világi hívők rendjéről” tárgyal, ahol megtalálható a világiak apostoli hivatásának hitbeli, teológiai megalapozása (keresztség, bérmálás-utalás), így egy későbbi, külön Határozat tovább részletezte a „ laikusok apostolságát Az eredeti latin kifejezés, a „laikus” sajnos pejoratív értelművé vált az idők folyamán. Hozzá nem értő, kontár, amatőr jelentést kapott a köznyelvben. Pedig a gyökérszerü értelem, a görög tőszó alapján (laosz = nép) egyszerűen „néphez tartozót” jelent a laikus, és ez a zsinati Isten-népe-látomás után egyáltalán nem kevés. A laikus tehát Isten népének tagja, aki meghívást kapott a hitre, az Istenfiúságra, és arra, hogy közösségileg gyülekezetét (ecclesia) alkossanak, hogy „szentek” legyenek, a mennyei Atya házanépe, papsága; akik valaha nem-nép voltak, most „Isten tulajdon népe, királyi papság, szent nemzet” (v.ö. 1 Pt 2,9; Kiv 19,6), akik Isten országa építésére hivatottak. Tény, hogy a II. Vatikáni Zsinat tudatosan szakított az úgynevezett „klerikalizmussal”, amely az egyházat erősen a papságnak sajátította ki, és a hívő népnek jórészt passzív szerepet juttatott. Most uralkodóvá vált a felismerés, hogy „Krisztus akaratából a lelkipásztoroknak nem maguknak kell vállalniok az egyház teljes üdvözítő küldetését a világ javára” (LG 32,30). „A keresztény hivatás természete szerint apostoli hivatás is”, s bár „a szolgálatok különbözők az egyházban, de egy a küldetés” (Hat. 2.). E fordulatnak voltak előkészítő előzményei, és fejlődés-története felöleli az egyház egész életidejét. A kereszténység indulását természetes küldetéstudat járta át. Az ókori világ pogány tengerében, az üldözések közt egybeforrva és minden keresztény részéről személyesen elkötelezett hitben - magától értetődő volt az apostoli hivatástudat, Krisztus óhajának teljesítése a világ felé: „tanúim lesztek” (Após 1,8). A konstantini fordulat és a népvándorlás népeinek tömeges megtérítése e téren is komoly változást hozott. A papság privilegizált tisztségviselő lett, a hívek tömegeinél pedig mind kevesebb a radikális metanoia, az igazi megtérés; „beleszülettek” az egyházba. Az evangélium és egyház ügyéért való felelősség lassan kizárólag a papság ügye lett. A múlt században fordult a szél, és először Olaszországban, majd másfelé is megkezdődött a „Katolikus Akció”-mozgalom, a világiak bevonása az apostoli munkába. XII. Piusznál már program és éledő valóság a laikus apostolság, teológiai megalapozással („Krisztus titokzatos teste” - enciklika, 1943), és gyakorlati követelményekkel (számtalan megnyilatkozásában). Ezért található annyi idézet is XII. Piusztól a zsinati okmányokban. Egyik alapvető tétele pl. a Lumen Gentiumban (33): „A világiak Új Hevesi Napló 31
