Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
Losonci Miklós Hegy-síkság, tenger, folyó, erdő - a táj alapkategóriái az egész földkerekségen. Az ember közvetlen környezetének szépségeit ragadja meg, az avatja a létbe érkezőket költővé, festővé, muzsikussá. Horatiust a Soracte szólította meg, Hokusai a Fudzsijámát festette, Szárj án az Ararátot, a Moldva hullámait Smetana figyelte, Shelley a tenger üzenetét gyűjtötte, Richard Wagner is, Weber nemkülönben az „Óceánárja” fönségében. Debussy és Monet a parthoz ringatózó csöndes tengert gyűjtötte zenévé, festménnyé, Swinburne az óceán dübörgését, Goethe a „Vándor éji dalában” a hegyek megszállottja volt. A végtelen erdő zúgását Paál László, Beethoven és Vajda János értette meg igazán, Repin a Volga kanyargó titokzatosságában ragadta meg az emberi sors mélységeit. Apollinaire és Ady a Szajna sugallatait rögzítette, a forróság fölé emelkedő Kilimandzsáró méltóságát Hemingway gyűjtötte novellává, a Mississippi robajlását Grófé hallotta meg a zene ritmusában. Stefan George a tengerből kiemelkedő sziget urának képzelte magát, Mallarmé a „Tengeri szél” sóhajait, sikolyait kottázta, Vajda János az Alpok bűvöletében emlékezett szerelmére. A Tátra Csontvárynak és Adynak adományozott mesterműveket, a tó rejtelmeit Lamartine fokozta költészetté, Berzsenyi Dániel immár Egry József előzeteseként a keszthelyi öbölben a Balaton kozmikus sugárzására döbbent. A táj a művészeknek nemcsak magát a tájat jelenti, hanem személyes sorsukat is, így Poe felejthetetlen alkotása, a Lee Annácska Babits magyarításában „A tengerpart bús mezején” föllángoló és hamvadó szerelem sűrítménye, Carducci is a tengerárba hulló csillagok nosztalgiáját fedezi föl az emberi szívben. A táj élményt okoz, és gondolkodásra ébreszt, a világirodalom nagy táj versei életszemléletet és bölcsességet rendeznek, ápolnak tudatunkban, gyönyörködést keltenek és fölismeréseket okoznak. Petőfi Sándornak szent helye a magyar Alföld. Megismételhetetlen természeti valóságában és a halhatatlanná teremtődő költeményében. A mű Pesten íródott 1844 júliusában. A Kárpátok kontinentális méretű térség. Ez a land art kép az indító. Fokozatosan, észrevétlenül csökkenti a léptéket: Alföld, Duna-Tisza köze, Kiskunság, ménesek tág legelője, tanya, gyík. Egyedülálló ez a könnyed szűkítés. Mindezt egy villanás alatt, az országon áthúzódó hegylánctól máris a fürge gyík mikrokozmosza, monumentalitás után azonnal a bensőség ragad meg. Petőfi káprázatos, de közben melegíti szivünk. Nem is vesszük észre kincseit, csak a csodát. Ha azonban utánajárunk feszült gondolkodással költői tárháza adományainak, ismeretlen világba toppanunk, aminek létezéséről sejtelmünk se volt. Arról, hogy a lovak dübörgő száguldásánál a tér egy nyugalmas pontján kövér gulya delel, a gyorsaságot mozdulatlanság váltja fel. Egyetlen költeményben a mozgásnak számtalan változata érzékelhető, sas röpte, a költő maga is leonardói vágyakkal fölszáll a magasba a repülés hamarosan bekövetkező próféciájaként, a vadludak suhanása tölti be az esti szürkületet, gyíkok pihennek mozdulatlanul a rekkenő hőségben. A búza, a növényi természet is ringatózik, a királydinnyés homokban „visító vércse” is fészkét keresi. Rejtett, nagy ellentét boldogít, a ménes robajlása, a tanyák csöndje. A vers föszíne a zöld, fekete, tarka, szürke, kék - ezúttal a piros árnylatokat nem hívja vendégségbe. A mű íve összetett. Egyrészt a nagy mérettől indul el a látvány sejtjéig, a gyík pihenéséhez, innen újra tágítja a képet, a látványt látomássá, immár az égbolt kozmikus nagyságrendjéhez, miközben a dübörgést fölváltja a csönd, a monumentális megrendüléstől rezdülés alatt a belső békéhez érkezik, a lét gulliveri valóságától az otthon melegségéig. 44 VIII. évfolyam 5. szám - 1998 október
