Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 5. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC - Szabó Zsuzsa: Levelek Prágából
is túljár. Nekem mindig úgy tűnik, mintha a feketékben is megvolna ez a képesség. Mintha ők még tudnának valamit, amit mi elfelejtettünk. Térjünk vissza a nyári délelőtthöz Amerikában. Ha hiszik, ha nem, ez a nyári amerikai délelőtt Prágában esett meg, 1997. október B-án, körülbelül este 9 óra lehetett, kicsit fújt a szél és egyáltalán nem voltak feketék a közelben. Kivéve persze a táncosokat. Mármint a New York- i Alvin Ailey társulat táncosait, akik a Mozart-színházban vendégszerepeitek négy napon keresztül, és akik visszavittek bennünket a múlt századi Délre. (A Mozart-színházat egyébként nem Mozart-színháznak hívják, hanem Nemzeti Színháznak, hiszen Milos Forman híres filmjét, az Amadeust itt forgatták néhány éve.) Kérdés, hogy mit mondhat egy mai, ízig-vérig amerikai tánctársulat itt, Közép- Európában nekünk, a kommunizmusban megfáradt és elfásult embereknek. A jelek szerint sokat, hiszen a színházban akkora fergeteges taps és lábdobogás volt, hogy komolyan attól féltem, leszakad az erkély. A rossz nyelvek szerint az ovációt nem annyira a (szintén megfáradt) csehek csinálták, hanem a Prágában számosán dolgozó, vegetáló vagy egy bombaüzlet reményében tébláboló amerikaiak. A rossz nyelvek szerint ugyanis a csehek nem képesek ennyi lelkesedésre, ami egyébként tényleg elképzelhető. De azért ők is tapsoltak. Vajon miért? Mi hozta lelkesedésbe ezeket a tartózkodó, kicsit szégyenlős, jó szándékú, puritán embereket? Mit mondhat nekik, nekünk ez a fekete tánc, fekete zene, azon az esztétikai gyönyörön kívül, amit a szépen formált, karcsú testek látványa adhat? Három darabot adott elő a társulat, az első könnyed, színes tánc volt, majdnem a varieté határán, a második egy nehéz társadalmi mondanivalót hordozó darab arról, hogy te is elveszítheted egyszer az állásod, és akkor ugyanolyan utcalakó leszel, mint azok, akikre ma megvetően nézel, és a harmadik arról a bizonyos forró nyári délelőttről. És ez fogta meg leginkább az embereket, ez a távoli, tőlünk oly idegen világ, a feketék világa, akik ma is olyanok, mint száz, kétszáz évvel ezelőtt, érzékenyek, ösztönösek, titokzatosak. Mi az, amit tanulhatunk Amerikától? Miben különbek nálunk? Mire nézhetünk fel - a tucatfilmjeikre, Rambo 34, egy újabb Die Hard, még több vérrel, lehetőleg megint a repülőtéren, hiszen az olyan hálás téma, vagy talán a nemzeti eledelükre, a hamburgerre, amit hálásan zabái a fél világ, az a fele, amelyik nem különösebben igényes a minőségre, - netán a történelmükre? Mit tanulhat az ezeréves Csehország, Magyarország azoktól, akik a 17. században kezdtek eszmélni? Akkor meg miért vonzódunk hozzájuk? Miért arat fergeteges sikert egy olyan táncegyüttes Prágában, amely, nem is titkoltan, tipikusan amerikai értékeket képvisel? Azt hiszem, a meggyőződésük volt olyan vonzó. A sugárzó öröm, hogy jó dolog táncolni, jó dolog lehetett feketének lenni egy déli államban a múlt században (!), jó dolog templomba menni egy forró vasárnap délelőtt és aztán ott énekelni a többi boldog emberrel, hogy "Rocka my soul in the bosom of Abraham", táncolni, ringatózni arra a felülről jövő ritmusra, ami olyan nagy ajándék, és ami mindenkié. Ez az életöröm irigylésreméltó az ezeréves történelmű, tiszteletreméltóan komoly Európában, ahol, legalábbis a keleti felében, olyan borúlátóak, pesszimisták és unalmasak tudnak lenni az emberek. Tudom, nálunk nehezebb az élet. Még annál is nehezebb, mint egy feketének volt Amerika egy déli államában a múlt században? Neki tényleg több oka volt örülni az életnek? Meglehet, hiszen könnyen elveszíthette. Mire megyünk a fájdalmasan eleven történelmünkkel? Mintha csak egy dolgot tanultunk volna belőle, a kétségbeesést. Miért nem tudunk feltápászkodni a kudarcok után? Másnak is voltak kudarcai, bukásai, vesztett háborúi, korrupt politikusai, nagy gazdasági válsága, inflációja, ma is van munkanélküliség, bűnözés, szegénység, vesztegetés, csalás. De mintha máshol kilátás is volna, a horizont szélesebb, az ég kékebb, a dal hangosabb, a tánc, hogy is mondjam, táncabb? örömebb? Új Hevesi Napló 53
