Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 5. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC - Szabó Zsuzsa: Levelek Prágából
Hamarosan megjelent a színpadon a 20. század erős, határozott nőjét karakterizáló másik hölgytáncos, megzavarva a rokokó idillt. A férfitáncos igyekezett feltalálni magát a két különböző karakterű, stílusú hölgy között. Varázsuktól nem tudta magát elhatárolni, választani, dönteni nem tudott, hiszen mindkettőt akarta. A koreográfia mélyebb megértése miatt vissza kell utalni az alapgondolatot adó Sartre filozófiájához, aki az emberi létfilozófia kérdéseit boncolgatja. Időtől és helytől függetlenül az emberi élet problémája, hogy az egyén bekerül önszántán kívül egy szituációba, olyan körülmények közé, amelyek alakulásáért ő a felelős, anélkül, hogy tudná, értené a dolgok miértjét. Sartre szerint az embert a világban elfoglalt helye végtelen aggodalommal, reménytelenséggel, kilátástalansággal tölti el. Individuumokra szakadt az emberi társadalom, akik abszurd, vagy kevésbé abszurd módon ilyen vagy olyan szituációkban találják magukat, melyekből mindenáron ki akarnak szabadulni, mivel a fenyegetettség érzését nem bírják tovább elviselni. A dráma, hogy nincs kiút, Sartre szerint. Hacsak a végső kiút, önmaga feladása az életből való kilépés, mely az egzisztencialisták végső megoldása az emberi lét kérdéseire. A táncosok, különösen Bozsik Yvett kiválóan érzékeltették ezt a kimondhatatlan és végtelenül nyomasztó feszültséget, vibrálást. Megnevezhetetlen borzadály töltötte el már a nézőteret is. A svájci zeneszerző, Jean-Philippe Heritier zenéje kiválóan illett a darabhoz, a feszültséget a zene eszközeivel még tovább fokozva. Más koreográfiákban ismét szívesen látjuk Bozsik Yvettet és társulatát Egerben.----------------- * ----------------J leoeleh Piájából Ciberéit tö még meg uem talált öolgoluól Képzeljenek el egy forró, nyári vasárnap délelőttöt Amerikában. Mikor olyan hőség van, hogy mindenki menekül a nap elől. Képzeljék el, hogy a század elején vagyunk, mikor még nem volt légkondicionálás. Az összes fekete templomba készül. A nők sárga ruhában (szeretik a vidám, harsány színeket) kalapban, legyezővel, szalmalegyezővel természetesen, a férfiak fekete mellényben, fehér ingben. Mondom, templomba mennek. Mondjuk 9 órától, amikor még nincs olyan meleg. Baptista templomba, ahol szabad hangosan, kórusban énekelni, tapsolni, táncolni, hajlongani a zene ritmusára, ami nem is annyira kívülről, mint inkább belülről jön, ami úgy mozgatja a testeket, mint karcsú nádat a szél. A sok fekete kéz összeütődik, olyan hajlékonyán mozognak a csuklók is, mint a derekak, a vállak, a térdek. Szinte önkívületben követik azt a belső ritmust, amit fentről üzennek nekik, amit mi, fehérek nem hallunk, mert talán nagyon is akarunk figyelni, érteni, az érezni helyett. Elfelejtettük másban is követni a testünk hangjait. Régen az emberek ösztönösen tudták, mi jó nekik és mi rossz. Mit kell enniük, ha fáj a hasuk, mit, ha lázasak. Mint az állatok, tudják, az oroszlán is eszik füvet néha, mikor rossz az emésztése... A testünk nekünk is megmondta, mikor mit tegyünk, mikor még nem tompultak el az érzékeink a civilizációban. Azt is megmondta egy belső hang, mikor cselekszünk helyesen, még bonyolult erkölcsi helyzetekben is. Talán még valahol most is ott szunnyad ez a képesség sokunkban, de nem hallgatunk rá, elnyomjuk azt a halk hangot, mikor érdekeink, önzésünk, karrierünk mást akar. Lehet, hogy ez a hang, ez a képesség jobban megvan azokban az emberekben, akik közelebb élnek a természethez. Legendás hírű az öreg parasztember bölcsessége, aki még az ördög eszén 52 VII. évfolyam 5. szám - 1997. december
