Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Farkas András: A cári máj balladája
RRO^A. FatIcas AvibrÁs: . rw'///^' /fr/Z/rsf/ryf/ Szeretek visszaemlékezve, apró meséket olvasni történelmi és történelmietlen figurákról. Ezeknek a legendáknak az az érdekességük, hogy nemcsak az elmondható- leírható szöveg ment meg valamit a korból, hanem olyan tapasztalatra is szert tehetünk, ami közmondásnyi igazsággá változhat: amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek (A gyengébbek kedvéért az eredeti latin: Quod licet lövi, non licet bovi!) Néha azonban előfordul, talán csak a mesében, elandalításul, hogy az ökör is visszaszólhat Jupiternek, azaz a hatalmasságnak. Ez a legenda erős, ma is él. Úgy szól, hogy Párizs egyik nevezetességében, a La Tour d'Argent nevet viselő étteremben, amely az egykor nemesi rangra emelt Rourteau úr unokájának a tulajdonában állott a múlt század második felében, 1877 júniusában I. Vilmos német császár, II. Sándor orosz cár és a kínai császár együttesen ültek asztalhoz. Hogy mik lehettek a külsőségek, hogyan lepték el a környéket a három császár biztonsági alakulatai, miért nem tartott velük a franciák első embere, hogyan jutottak arra az ötletre, hogy egy párizsi éttermet tüntessenek ki érdeklődésükkel, - már a legenda homályba vesző része. A Rourteau-unoka istenesen ki is használta családja múltját, az étterem hírnevét. Mára is mindenki tudja, hogy a fogadó őse már 1582-ben állott, első nagyúri vendége maga a király, III. Henrik indította el a siker tipikusan francia, vagy még tipikusabban párizsi útjára. Itt mindent feljegyeztek, itt mindent leadminisztráltak, kézvonásokat, lócákat, székeket, ki hol ült, mit evett, mit mondott, talán még azt is beírták a história domusba, hogy ki mit akart mondani, amikor olyan részegnek méltóztatott lenni, hogy egyszerűen, minden méltóság nélkül lefordult az asztal alá. Talán ma is ereklyeként tisztelik azt az asztalt, amelyen a három császárnak tálaltak. Az étlap bizonyára nagy íróknak és egyéb fírkászoknak is bemutattatott, hogy létezik a mennybe jutásnak egy ilyen változata, amikor a párizsi polgár, egy minősített, vagy szebben mondva, egy minőségi korcsmáros, no, vendéglős, teljes otthonossággal, mi több, a tulajdonos rejtett érzelmi-tudati fölényével szemlélhette mindazt, ami az ő asztalánál történt. Vagy történhetett. A három császárral. Az olvasót nem untatjuk most azzal, ki, hogyan, hányszor kóstolta meg, esetleges mérgezési szándékokat sejtvén, vagy féltvén az étkeket sózás, fűszerezés, vagdalás, tálcára tevés előtt, után, főleg közben, hányszor, ki csemcsegte végig savanyú pofával, netán ijedten a borokat, amíg azok az utóbb elhíresült "három császárok asztalára" kerültek; ne is részletezzük. Azt viszont nem lehet elhallgatnunk, hogy ezek a koronás fejek azért lépték át a La Tour d'Argent küszöbét, mert hallották, hogy itt különös szertartás közepette tálalják fel a sült kacsát. Külön asztalon, arra rendelt méretben összeszerkesztett tákolmányon léptették elő a kacsát, ott öntözték-forgatták, szeletelték, a szószokkal körülpancsolták, mert a szem és száj ingere olykor a lúdtalpig képes lenyomni egy ember szellemi képességeit a várható emésztési gyönyörűség ereje által. 1877 júniusában, annak hetedik napján a három császár nagyon elégedett lehetett a menüvel, a kiszolgálási ceremóniával, mert megszülethetett a legenda. Talán már akkor készen állott, amikor a hatalmasságok bejelentették a látogatásukat. I. Vilmos - sisak nélkül - ragyogtathatta gömbölyded képét, ahogyan azt a Svábföldön ma is látható Hohenzollem- fellegvárban, László Fülöp festményén tanulmányozni adódott lehetőségem. Erről az arcról csak a zsíros elégedettség csuroghatott le akkor is, amikor a sült kacsát belapátolhatta. A Új Hevesi Napló 5
