Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Farkas András: A cári máj balladája
kínai császárt is elképzelem, amint a kínaiakra jellemző sárga veddfelkében ott feszengett ezek között az európai nagyfejüek között, talán fogalma sem volt arról, miért úgy szószoltak-mószoltak, mint ahogyan tették, náluk ezt másképp csinálják; meg pálcika sem volt, bizonyára a rizs is csak olyan lehetett, amihez a kínai császár szakácsa csak több átok kíséretében nyúlt volna hozzá. Hanem ez a Sándor, ez a második a sorban, az orosz cár, csak nem akart elégedett lenni, megnyugodni az után, amit kapott. Azt kérdezte, hol van a libamáj. A felszolgáló legények haladéktalanul eljuttatták a fenség fenségesnek nem mondható nyilatkozatát a főnökhöz, aki nyilván árgus szemekkel, megnyújtott tapsifíillel, a hiúztól eltanult találékony tekintettel követte az eseményeket. Sándor, ez a Második, Szentpétervárról, előbb talán európai társát, ezt a Vilmost, az Elsőt, az Adószedők Nemzetségéből a legmagasabbra jutottat faggathatta:- Mondd, kérlek, Vili, miért nem adnak itt fel libamájat? Vilmos, az Első erre, a Párizsban. 1877 júniusában feltett kérdésre nem kapott felkészítést, a kéznél-lábnál jelenlévő adjutáns sem tudott megbízható felvilágosítást adni, így hát megvonta a vállát, miközben valami ilyesfélét bökött ki a bajsza alatt, a pohár fölébe, oda Sándornak, az Elsőnek:- Fogalmam sincs, kérlek alássan, de ha úgy gondolod, megkérdeztetem a konyhafőnököt a vezérkari főnökömmel. Sándor, az Első szerénykedett:- Azt talán mégsem. - Kínaiul nem tudván, inkább a tekintetével fordult az ázsiai császárhoz, hátha ő tudná, hol maradt a libamáj. Tolmács jött félezer, mint Wales-ben a bárdok, de egy se válaszolta meg sikerrel a máj-gondot. Nem maradt más hátra, meg kellett kérdezni azt a bizonyos Rourteau-unokát, aki bizonyára teljes főnöki díszben, kis szabadkőműves, akarjuk mondani, vendéglős, céhkötényben ott állt mintegy három lépésnyire a három császárok asztalától, hogy a sok szájon át vándorló kérdésre tisztességes választ fogalmazhasson. Egy ilyen problémát nem szabad, nem illik és nem is tanácsos hebrencs módon megoldani. Nemcsak azért, mert itt koronás főkről volt szó, akikben valahogy mégis csak benne szorult annyi méltóság, hogy nem elégszenek meg holmi söntésből jött pár szóval; itt mértékadó, kimerítő, illő és a teljes igazságot kiderítő választ kellett összehozni az illetékesnek, a jelen nyugalmát biztosítandó és az utókor megbecsülését megszerzendő. Az is nyilvánvalónak tűnt, hogy a koronás fő óhaját megvárakoztatni egyenlő lett volna azzal, hogy diplomáciai bonyodalmakat kellett volna a francia külügyek irányítóinak elhárítani. Mert az mégis csak döntő kérdés Európa politikai állapotában, ha a cár májat akar az asztalon látni. Felfogta a helyzet bonyolult és forró voltát a nemessé avatott Rourteau unokája, aki emez állapotában is párizsi polgárnak, nagyhírű szakembernek, a francia konyha mágusának hitte-tudta-hirdethette magát. Felvillanhatott agyában az a csaknem százesztendős esemény is, hogy a Bastille-t az ő ősei rombolták le, azzal együtt, hogy a "Szabadság, egyenlőség, testvériség!" hármas jelszava minden francia polgár szívébe forró vassal üttetett be, ezért hát a cári óhajra a következő válasz sikeredett Rourteau ajkáról:- Felség, a francia gasztronómia nem szokott júniusban libamájat tálalni, de ha felséged októberig vár, magam tálalom fel felségednek. Tessék végigcsemegézni ezt a körmönfont mondatot! Ebben valóban minden fűszer előtalálható. Kezdjük talán az elején: a megszólítással. Száraz, kemény, cicomázatlan megszólítás, amiben némi ingerültséget is fel lehet fedezni. Nem követi mentegetőzés, sem bocsánatkérés, hogy ilyen vagy olyan okból elfelejtették az esetleges óhajokat is számításba 6 VII. évfolyam 5. szám - 1997. december
