Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Víz László: Hűség (novella, 2. befejező rész)
Vvr ÍÁvtté.: HŰSÉG (Folytatás) Arra ébredt, hogy egy szőrös és nedves és meleg és mozgó valami nyomakodik a karja és az arca közé. Szerette volna azt hinni, hogy álmodik, és nem akart felébredni. De ez a valami, ami felébresztette, nem tágított: mind erőszakosabban dötködte, mozgott, nyüszített, és meleg nyelvével belenyalt az arcába.- Farkas - gondolta kábán, az álom és ébrenlét mezsgyéjén pislákoló értelemmel. Átvillant rajta a halálfélelem, mégsem mozdult. Képtelen volt nemhogy egy gyors mozdulatra, de egy összefüggő gondolatra is. Az állat fogai közé vette a kabátujját és annál fogva húzta-cibálta. Kénytelen volt megmozdulni, nehogy felboruljon. A hó halvány derengésében egy kutya állt mellette, valamivel sötétebb, mint a hó éjjeli színe. Nyitott, lihegő pofájából meleg pára csapott a férfi arcába. A kutya izgatottan topogott, kaparta a havas avart, nyüszített és gurgulázó, mély hangokat hallatott. Az orrával lökdöste, a kezét nyalta és mindenáron közel akart férkőzni az arcához. Mint egy felszökő gejzír, úgy öntötte el szívét a melegség. Mintha az élet, mely oly messzire távolodott tőle ezen az éjszakán, ennek a kutyának a képében jelent volna meg, vagy küldött volna üzenetet. S a meleg lassan átjárta a szívét, oldani kezdte megdermedt testét és lelkét.- Ki vagy? - szólt a kutyához, gyenge, rekedt, fakó hangon. Lassan, erőlködve kinyúlt utána és magához ölelte. Az állat boldogan bújt hozzá, s egész törzse jobbra-balra mozgott a heves farkcsóválástól. - Hogy kerülsz ide? No? Mondd csak!... Hogy hívnak?... Hű, micsoda kutyaszagod van! Csupa lucsok a szőröd. Annyit már ki tudott venni, hogy a kutya jól megtermett állat. A feje, amint a fa tövében ült, alig volt magasabb a kutyáénál.- Lássuk csak, miféle vagy? - mondta és felkattintotta az öngyújtóját. Az állat visszahőkölt a fénytől, vakkantott, morgott, aztán visszajött és hunyorogva nézte a lángot. Szemei barnán csillogtak a fényben, és a szája mellett ráncok húzódtak, mintha nevetne.- Szép nagy kutya vagy - mondta és eltette az öngyújtót. Gondolkozott. Erőltette az agyát, hogy eszébe jusson minden, ami az éjjel történt vele.- Miért is ülök itt? - gondolta. - Hiszen mennem kellene. Menni, menni. Miért is ültem le? Lassan, nehézkesen feltápászkodott; a lábait alig-alig tudta megmozdítani. Megnézte az órát: negyed öt volt.- Mmdjárt világosodik - gondolta, miközben mozgatni próbálta elgémberedett tagjait. Leguggolt néhányszor, karjait lengette, arcát, homlokát dörzsölgette. Figyelmesen körülnézett. A szél elállt. Csendesen esett a hó. A fekete fatörzseket határozottan meg tudta különböztetni a behavazott földtől és bokroktól. A kutya figyelmesen nézte, fejével követte minden mozdulatát.- Mit kezdjek veled? - szólt hozzá, lehajolt és kezébe vette a pofáját.- Ez nem kóbor kutya - gondolta. - Ápolt és nem is sovány. Akkor pedig emberek laknak itt valahol a közelben. Talán egy órára, talán öt percre. Ha szerencsém van, negyedóra múlva ágyban lehetek- Vezess a gazdádhoz, kutyus! - mondta hangosan. - Érted? Új Hevesi Napló 9
